Mi van a Hold túlsó felén

Elfeledett, Megtagadott, Kánonokból Kiebrudalt Költők Tára (EM3KT)
Szubjektív, nem kronologikus líratörténeti sorozatom.

(1) BENJÁMIN LÁSZLÓ (1915.12.05 - 1986.08.18.)

Tehetséges volt és elkötelezett baloldali (szocdem). Az utóbbi miatt az előbbit könnyen elfeledték a nyolcvankilenc utáni irodalmi kánonképzés vegykonyhájában. Elismertből elfeledetté lett. Költőileg - noha képes lett volna rá - ismeretlen ösvények felfedezése helyett a nagyok nyomdokait követte - és evvel saját életművének sorsa is megpecsételődött. Az idők nem igazolták álmait: a lelkes, politizáló fiatalemberből keserű, csalódott öregember lett... (szgá)

ILLUSZTRÁCIÓ:

Mi van a Hold túlsó felén

Ledobja elvásott hitét

az ember: annyi trónja-fosztott

isten után a légbe foszlott

az utolsó is, aki még

mennyet Ígért –

.

Sem a földön, se hét egén túl,

nincs menny, és nincs, aki keresse –

Suhan egy műszer messze-messze,

hanggal és képpel hogy jelezze:

Mi van a hold túlsó felén –

.

— — — — — — — — — — — — —

.

Egykor az idők elején –

talán mert a bendő üres volt

vagy fölkelt a teli veres hold –

akadt egy bozontos legény,

aki korlátolt istenén

keresztülhágott, s bár remegve

fülelt a gonosz* szellemekre,

mégis a gleccserek jegén

átgázolt-mászott és kileste:

Mi van a hegy túlsó felén –

.

S mögötte sorban az időben,

lovon, gyalog, hajón, tevén,

páncélban, dervis-lepedőben –

kit tudás hajt, kit nyeremény –

katona, kalmár, óceánok

kalandora, tudós zarándok,

s mind, ki elment, hogy adna számot:

Mi van a föld túlsó felén –

.

S akik a szellem éjjelén

a holttesteket elrabolták,

mert tudni kell: mi van a bordák,

mi van az arc túlsó felén –

.

S mind, aki a közvélemény

ügyvédje volt: élet-királya,

pellengér dísze vagy a máglya

étke a város főterén;

megalázottak, fölemeltek

egyként az igazért pereltek,

jót-rosszat nevezve nevén:

Mi van a szó, mi van az elvek,

mi a tettek túlsó felén –

.

S akik sorsuk küzdőterén

bukottan, halálos kudarcok

után sem adták föl a harcot

jó ügyükért, hirdetve kardok

között is, holtak csont-hegyén,

hogy van remény –

.

És mind, ki névtelen helyén

sorsa fölé nő bár csak azzal,

hogy birokra kel az anyaggal,

vagy megnézi: Ki áll az asztal

túlsó felén –

.

Akik hívők a keresésben,

hívők akkor is, ha tagadva,

nekik nem dogma, és se csapda,

nem cél, csak út az „igen” és „nem” –

.

Megszállottan, hittől-vezetve

szállnak új és új gépezetre,

föl a magasba, le a mélybe,

itt és túl járatlan vidékre,

soha-föl-nem-térképezettre –

.

Mert fűti az örök igény:

Lélekben, földben, csillagokban

ásni a rejteket, ahonnan

nem érkezett még semmi fény –

.

A minden dolgok felszínén

keresztülnézők: Hű szemekkel,

okos szívvel, jó műszerekkel

ők végezték el, hogy az ember:

Ember, lények-fölötti lény –

.

Ki léte száz évezredén

vészt, jajt túlélve, végre földi

nyűgeiből készül kitörni,

s nem akar már jajgatni-ölni,

porszem a Minden porszemén –

.

S tűnődve ősök érdemén,

a bátrak végzetén, magányán,

elindul két új-ősi szárnyán –

az anyagén s a szellemén –

a világok-közötti pályán,

széjjelnéz csillagrendszerén –

.

IN: Benjámin László: Ötödik évszak (Versek és fordítások), Szépirodalmi, 1962, 77-80.

.

WIKI
SPENÓT
MANDARCHÍV

Philémón és Baukis

Klasszikus római költők >>  (klark)

Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43 - Kr. u. 17.) 

(Átváltozások, 8, 611-724.)

Hallgat már a folyam, Bámulják mind e csodákat:

Ixion fia meg, minthogy vadszivü s az istent

megveti mind, e nagyon hívőkön csak nevet, így szól:

„Mind mese ez; túlsok, mit vélsz, Achelous, az égről,

hogyha, minek csak akarja, alakját elveszi s adja.”

Mind megdöbbentek, s az ilyen szót nem helyeselték;

s adta Lelex legelőbb, érett-koru, -lelkü, a választ:

„Végtelen ám a hatalma, határt sosem ismer, az égnek;

s mit csak az égilakók kívántak, teljesedett is;

s hogy sose kételkedj: hárs mellett tölgyfa magaslik

phryg halmok közepett, közepes kőfal körülöttük:

láttam, mert Pittheus odaküldött egykoron engem,

minthogy az apja, Pelops volt régen e föld fejedelme.

Nem távol tó áll, tó most, hajdanta lakott föld,

most szárcsák, vöcskök, vizityúkok lakhelye, posvány.

Arra halandó képében Jupiter s vele pálcás

gyermeke jött, Atlantiades, de levetve a szárnyát.

Kértek ezer házban pihenőt és éjjeli szállást,

zártak ezer házat reteszek; hanem egy befogadta

mégis a két istent, csak sásfedeles kicsi kunyhó,

ám jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philémon

házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek

együtt, és a szegénységet megvallva viselték

könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;

ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:

ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.

Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek,

és fejüket hajtván alacsony kapuján bekerültek,

már elibük széket hoz az agg, le is ülteti őket;

rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövésűt,

tűzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt

tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot

s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel;

fölszelt mézgafenyőt, padlásról hozza a rőzsét,

tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen.

Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,

fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről

ágas villával leemel füstlepte szalonnát,

mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,

és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára.

Múlatják az időt közben, csalják csevegéssel,

várakozásuk könnyü legyen. S ama bükkfa-medencét,

falbaütött szögről mely függött görbe fülével,

langyosodott vízzel töltik, fürdetni a lábuk;

állt a középen egy ágy, raknak rá nádbuzogánynak

pelyhével töltött vánkost; fűzből keret és láb.

Nádbuzogány-pelyhes vánkost tesznek kerevetre,

rendezik el buzgón; fűzből kerevet-keret és láb;

rá takarót tesznek, mit egyébkor elő sose vesznek,

csak szent ünnepeken; de bizony hogy ez is csak öreg volt

és foszlott, illő mindenhogy a fűz-kerevethez.

Dőlt le a két isten. Nekitűrőzködve, remegve

asztalt ád az anyó: de a háromból rövidebb volt

egy láb: tettek alá cserepet, s eltűnt a különbség,

már egyenes; lapját zöld ménta sikálja simára.

Tiszta Minervának kétszínü bogyója kerül rá,

s ősszel termő som borseprő-óvta gyümölcse;

répa, cikória is, sajttá sürüdötten aludttej,

s véle tojás, langyos hamuban forgatva kifőzött,

mindez agyagtálban. S keverő, ami éppoly ezüstből

volt vésett, vele meg faragott poharak, valamennyi

bükkfából, sárgállt vájt öblük szőke viasszal;

csöpp kis idő: s melegen küldött neki étket a tűzhely,

végül a nem nagy időn át vénült bor jön utána,

s második asztalnak mindez hamar ad helyet aztán:

ott a dió, füge, ott az aszalt datolyák meg a szilva,

majd remekillatu alma kerül kereköblü kosárba,

s bíborosult vessző leszedett friss fürtje, a szőlő.

Ott közepütt, a fehér lépesméz; és ami legfőbb:

jóakaró orcák, sose rest, sose szűkös igyekvés.

Közben a kancsóról látják, hogy megtelik újra

mindig, amint kiürül, s hogy a bor megemelkedik önként,

megrémülnek, a furcsa csodán, tenyerét fölemelve

Baucis anyó könyörög s vele félénk férje Philemon,

rögtönzött kicsiny étkeikért a bocsánatuk esdve.

Volt egy lúdjuk, a kis kunyhó őrzője, egyetlen,

ezt a lakók le akarták vágni az égilakóknak;

fürge a lúd, repdes, fárasztja a két öregembert,

játssza ki őket igen hosszan, s fut az égilakókhoz

végül is oltalomért: mire ők tiltják leölését.

»Égből érkeztünk, bűnhődni fog itt a sok ádáz

szomszéd, érdeme díjában; de ti«, szólnak, »a vészből

megmenekültök, igen; de ki kell most lépnetek innen,

s nyomdokaink kísérve, a hegy meredek tetejére

mennetek!« Így is tesz mindkettő, botra hajolva

lépdelnek föl a domb derekán igyekezve a vének.

Annyira voltak csak, mint nyíl tud szállni, a csúcstól,

s vissza amint néznek, látják, hogy lent az egész táj

mélyre, mocsárba merült, csak az ő kicsiny otthonuk áll még;

sírnak a szomszédok sorsán, s ámulnak az aggok;

s ím az a kettőjüknek is oly kicsi ócska lakocska

templommá válik: cölöp állott, most csupa oszlop,

sárgul a zsupp, s a tető tündöklik sárga arannyal,

díszes az ajtófél, márványból rakva a padlat.

Saturnus fia most szeliden megkérdezi tőlük:

»Mondd, te igazságos vénember s hű felesége

ennek a jó férjnek, mire vágytok?« Csak keveset szól

Baucisszal, s közösen vele már ezt kéri Philemon:

»Itt mi a papjaitok, szentélyetek őrei légyünk,

s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt,

egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját

én feleségemnek, ne temessen el ő soha engem.«

Teljesedik vágyuk: hív őrei voltak a szentelt

helynek, míg éltek; s mikor őket az aggkor, az évek

megtörték, s mikor épp ama lépcsőn állva, az elmúlt

dolgokról szóltak, hát Baucis látja: Philemon

lombosodik, s Baucist leveledzeni látja Philemon.

Már mindkettőnek kezdett arcára a lombcsúcs

nőni, mikor míg még lehetett, »Isten veled, édes

hitvesem!« ezt mondták, egyszerre, s az ágak is ekkor

és egyszerre belepték ajkuk: a thynosi tájon

azt az iker két fát a lakos mutogatja ma is még.

Ezt szavanemjátszó sok vén (nem volt oka csalni)

mondta el énnekem; magam is láttam koszorúkat

függni az ágakon ott, s szóltam, magam is, koszorúzva:

»Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!«"

(Fordította: Devecseri Gábor)

Forrás: Ovidius, Átváltozások (MEK)

Kép: Rembrandt, Philemon et Baucis

Publius Ovidius Naso, Metamorphoses, 8, 611-724

Philemon et Baucis

Amnis ab his tacuit. factum mirabile cunctos 

moverat: inridet credentes, utque deorum 

spretor erat mentisque ferox, Ixione natus 

„ficta refers nimiumque putas, Acheloe, potentes

esse deos,” dixit „si dant adimuntque figuras.” 

Obstipuere omnes nec talia dicta probarunt, 

ante omnesque Lelex animo maturus et aevo, 

sic ait: „inmensa est finemque potentia caeli 

non habet, et quicquid superi voluere, peractum est,

quoque minus dubites, tiliae contermina quercus 

collibus est Phrygiis, modico circumdata muro: 

ipse locum vidi; nam me Pelopeia Pittheus 

misit in arva suo quondam regnata parenti. 

Haud procul hinc stagnum est, tellus habitabilis olim,

nunc celebres mergis fulicisque palustribus undae; 

Iuppiter huc specie mortali cumque parente 

venit Atlantiades positis caducifer alis. 

Mille domos adiere locum requiemque petentes, 

mille domos clausere serae; tamen una recepit,

parva quidem, stipulis et canna tecta palustri, 

sed pia Baucis anus parilique aetate Philemon 

illa sunt annis iuncti iuvenalibus, illa 

consenuere casa paupertatemque fatendo 

effecere levem nec iniqua mente ferendo;

nec refert, dominos illic famulosne requiras: 

tota domus duo sunt, idem parentque iubentque. 

Ergo ubi caelicolae parvos tetigere penates 

summissoque humiles intrarunt vertice postes, 

membra senex posito iussit relevare sedili;

cui superiniecit textum rude sedula Baucis 

inque foco tepidum cinerem dimovit et ignes 

suscitat hesternos foliisque et cortice sicco 

nutrit et ad flammas anima producit anili 

multifidasque faces ramaliaque arida tecto

detulit et minuit parvoque admovit aeno, 

quodque suus coniunx riguo conlegerat horto, 

truncat holus foliis; furca levat illa bicorni 

sordida terga suis nigro pendentia tigno, 

servatoque diu resecat de tergore partem

exiguam sectamque domat ferventibus undis. 

Interea medias fallunt sermonibus horas 

sentirique moram prohibent. erat alveus illic

fagineus, curva clavo suspensus ab ansa:

is tepidis inpletur aquis artusque fovendos

accipit. in medio torus est de mollibus ulvis 

inpositus lecto sponda pedibusque salignis. 

vestibus hunc velant, quas non nisi tempore festo 

sternere consuerant: sed et haec vilisque vetusque 

vestis erat, lecto non indignanda saligno.

Accubuere dei. Mensam succincta tremensque 

ponit anus, mensae sed erat pes tertius inpar: 

testa parem fecit; quae postquam subdita clivum 

sustulit, aequatam mentae tersere virentes. 

Ponitur hic bicolor sincerae baca Minervae

conditaque in liquida corna autumnalia faece 

intibaque et radix et lactis massa coacti 

ovaque non acri leviter versata favilla, 

omnia fictilibus. post haec caelatus eodem 

sistitur argento crater fabricataque fago

pocula, qua cava sunt, flaventibus inlita ceris; 

parva mora est, epulasque foci misere calentes, 

nec longae rursus referuntur vina senectae 

dantque locum mensis paulum seducta secundis: 

hic nux, hic mixta est rugosis carica palmis

prunaque et in patulis redolentia mala canistris 

et de purpureis conlectae vitibus uvae, 

candidus in medio favus est; super omnia vultus 

accessere boni nec iners pauperque voluntas. 

Interea totiens haustum cratera repleri

sponte sua per seque vident succrescere vina: 

attoniti novitate pavent manibusque supinis 

concipiunt Baucisque preces timidusque Philemon 

et veniam dapibus nullisque paratibus orant. 

unicus anser erat, minimae custodia villae:

quem dis hospitibus domini mactare parabant; 

ille celer penna tardos aetate fatigat 

eluditque diu tandemque est visus ad ipsos 

confugisse deos: superi vetuere necari 

„di”que „sumus, meritasque luet vicinia poenas

inpia” dixerunt; „vobis inmunibus huius 

esse mali dabitur. modo vestra relinquite tecta 

ac nostros comitate gradus et in ardua montis 

ite simul!” parent et dis praeeuntibus ambo

membra levant baculis tardique senilibus annis

nituntur longo vestigia ponere clivo.

Tantum aberant summo, quantum semel ire sagitta 

missa potest: flexere oculos et inhospita tecta

mersa vident quaeruntque ubi sint pia culmina villae: 

sola loco stabat, quae dis fuit hospita magnis. 

dumque ea mirantur, dum deflent fata suorum, 

illa vetus, dominis etiam casa parva duobus

vertitur in templum (furcas subiere columnae, 

stramina flavescunt), aurataque tecta videntur, 

caelataeque fores, adopertaque marmore tellus. 

talia tum placido Saturnius edidit ore: 

„dicite, iuste senex et femina coniuge iusto

digna, quid optetis!” cum Baucide pauca locutus 

iudicium superis aperit commune Philemon: 

„esse sacerdotes delubraque vestra tueri 

poscimus, et quoniam concordes egimus annos, 

auferat hora duos eadem, nec coniugis umquam

busta meae videam, neu sim tumulandus ab illa.” 

Vota fides sequitur: templi tutela fuere, 

donec vita data est; annis aevoque soluti 

ante gradus sacros cum starent forte locique 

narrarent casus, frondere Philemona Baucis,

Baucida conspexit senior frondere Philemon. 

Iamque super geminos crescente cacumine vultus 

mutua, dum licuit, reddebant dicta „vale” que 

„o coniunx” dixere simul, simul abdita texit 

ora frutex: ostendit adhuc Thyneius illic

incola de gemino vicinos corpore truncos. 

haec mihi non vani (neque erat, cur fallere vellent) 

narravere senes; equidem pendentia vidi 

serta super ramos ponensque recentia dixi 

„Cura deum di sint, et qui coluere, colantur.” ”

Fons: Ovidius, Metamorphoses (Biblotheca Augustana)

Gloviczki Zoltán: Philemon és Baucis

Klasszikus római költők >> (klark)

"Publius Ovidius Naso, a római aranykori költészetet formailag betetőző, ám tartalmi, ízlésbeli szempontokból azt már nem reprezentáló, szerencsétlen sorsú költő legfontosabb művének, az Átváltozások című történetfolyamnak sem volt szerzőjénél szerencsésebb a fogadtatása. Míg a népszerűségnek egyikük sem volt híján - sem ,,életükben,,, sem az azt követő évszázadokban -, az ,,illő aranykort,, mindenkor mércévé tevő irodalmi ítélet a kortársi, s modern kritika esetében is könyörtelen volt hozzájuk. A Metamorphosest ért számtalan elmarasztalás közül számunkra most elsősorban az eredetiség és a költői üzenet mélységének hiánya a legfontosabb. Az epikus mű kétségtelenül ,,ismert,, mítoszokat dolgoz fel, megtalálva (vagy inkább keresve) azokban az átalakulások, átváltozások összekötő motívumát. Régóta tudjuk azonban, hogy ez a másodlagosnak látszó feldolgozás csalóka. A történetek közismertek. Csakhogy többnyire csakis Ovidiusnak köszönhetően azok. Legtöbbször megtalálhatjuk valamiféle görög forrásukat, legalábbis, ha az elmúlt évszázadok kérlelhetetlen filhellénizmusával közeledünk azokhoz. Ebben az esetben ugyanis hajlamosak lehetünk a meg nem talált források esetében is feltételezni azokat, s nem észrevenni, hogy míg e történeteknek legföljebb szüzséi terjedtek az ókori Mediterraneumban, az Átváltozások szerzője költői megfogalmazását tekintve mindenképp - ám legtöbbször tartalmi szempontból is újat, szuverén műalkotást alkotott belőlük. Az irodalomtudomány java ma már nem vitatja e tényt, legfeljebb adósságának teljes törlesztése van még hátra.

A Metamorphoses nyolcadik könyvében, többnyire a szó modern értelmében is heroikus hősök között bújik meg Philemon és Baucis története. Az elbeszélés előzménye, hogy az istenek mindenhatóságát megkérdőjelező vitában azt támogató érvet kell szolgáltatni. A történet átváltozás-motívumának poétikai jelentősége tehát ebben keresendő. Az első mondatok elárulják, hogy egy jellemző, úgynevezett aitiologikus: okmagyarázó történetet ismerhetünk meg, egy hárs és egy tölgyfa köré szövődő - a mi ,,nagyenyedi két fűzfánkhoz,, hasonló - phrygiai helyi hagyományt. A két fa eredetileg idős házaspár volt, a későbbi mocsaras vidék helyén egykor sűrűn lakott település közepén. Midőn Iuppiter és fia, Mercurius isteni jelvényeiket levetve ezen a tájon kerestek szállást, száz bezárult ajtó után a Philemon és Baucis együtt öregedésének otthont adó szegény kunyhó fogadta be őket. A házaspár e szegénységet könnyen, együtt viselte. A mintegy száz soros elbeszélés kétharmadát e szerény lak és vendégvárás aprólékos leírása adja. Jutalmuk sem marad azonban el: Az istenek fölfedik kilétüket, s a házaspárt a közeli hegytetőre küldik, ahonnan láthatják mocsárba pusztulni a tájat, s hogy csupán az ő házacskájuk marad meg, hogy azután márvány templommá váljék. Amikor pedig a maguk számára kívánhatnak folytatást, az agg pár egyfelől a templom szolgájának ajánlkozik, másfelől annyit kér: egyazon óra ragadja el őket, egyiküknek se kelljen párját temetnie. Kérésük beteljesül, halálukban pedig szomszéd fákká válnak, a helyhez és egymáshoz ragaszkodó hűségük örök jeleként.

Akik hagyományosan Ovidius költői mértéktartását hiányolják, elcsemegézhetnek az aránytalan felépítésen, ahol költőnk valóban a mondandó rovására időzik a környezet mikrokozmikus leírásán - ráadásul (bár a szegényes egyszerűség plasztikus megjelenítését szolgálva) kétségtelenül a római költészet nem egy közhelyét is felvonultatja. Amikor az idős házaspár egyetlen lúdjának kergetésébe kezd, a groteszk jelenet szintén szégyellni valóan ovidiusi stílusvesztés: a költő képtelen kihagyni egy ilyen különös epizódban rejlő lehetőséget. Ugyanez mondható el a fává válás manierisztikusan életszerű-érdekes leírásáról. Csakhogy mindez nem érinti a történet valódi érdekességét és újszerűségét. 

* * *

Th. M. Falkner, az időskor kultúrtörténetének egyik legjelesebb modern kutatója szerint az öregkorban rejlő ellentmondások teszik azt izgalmas és termékeny témává az irodalom számára. Egyfelől az időskor belső paradoxona, mely a betegséghez és a halálhoz hasonlóan az emberi lehetőségek határaira hívja föl a figyelmet. A végtelen vágyak, álmok, törekvések és a sérülékeny, korlátolt fizikai létezés - végső soron a test és a lélek közti konfliktusra. Másfelől az időskorral járó - közösségi szempontból is fontos - nyilvánvaló tapasztalat és a társadalom ezt háttérbe szorító ismétlődő kirekesztő gesztusa.1

Az antik költői képeket végigpásztázva valóban végletes megfogalmazásokkal találkozunk. Szinte nem találunk olyan költőt, írót, sőt írástudót, még a töredékesen ránk maradt szerzőket is beleértve, aki ne reflektált volna valamiképpen az idős korra. Őket olvasva akárhányszor visszaköszön az öregek erkölcsi és kulturális szempontból is meghatározó jelentősége. A homérosi eposzokban az énekmondók, a jósok, a hagyományt és hagyományos értékeket képviselő agg szülők és szolgálók, majd így tovább. Ugyanakkor már a homéroszi Aphrodité himnuszban olvashatjuk a következőket is: ,,csakhogy a rémületes vénkor beborít hamar úgyis, végül is ott áll mindegyik ember háta mögött az, vészes, terhes, utált, a nagy égilakók is utálják...,, (ford.: Devecseri G.). A legkorábbi költők ismétlődő epikus fordulataiban gyűlöletes, nehéz, átkozott és szomorú az öregség, tehát annak szubjektív árnyoldalai domborodnak ki. Hasonló a helyzet a drámai hagyományban, ahol szereplőként ismét a korral értékesebbé váló alakok tűnnek fel: legmarkánsabban talán az aggok karaiban. Euripidés Heraklésében ugyanakkor éppen az ő szájukból hangzik el a végzetes, keserves öregkor panasza, mely már Sophoklés Oidipus Kolónosban című darabjában is egyenesen bizonytalan, barátságtalan s szeretet nélkül való. Ha pedig a korai lírai megfogalmazások összhatását az elégikus Mimnermosszal reprezentáljuk: ,,A nehéz, az alaktalan aggkor... gyűlöletes ha utólér...,, (ford.: Trencsényi-Waldapfel I.) - az a benyomásunk támad, mintha léteznék ugyan az öregek pozitív társadalmi megítélése, de a nyelv szintjén, mintha valamiféle taburól lenne szó, rendre annak tragikumát vagy éppen csak szánalmas voltát ismétlik. Különösen amikor az idősödő emberek önmagukról szólnak. A kimondott véleményeknek e negatív hangulata, mely talán a görög-római újkomédia nevetségesen kisszerű öregember típusalakjában válik a legerősebbé, valószínűleg nemcsak a költészet sajátja. Már az említett, Kr. e. a 7. században élt Mimnermosnak is legfőbb időskori félelme a mindennapok ítélkezésének súlya. ,,Mégha a legszebb volt is előbb: ifjúkora múltán már sem övéi, se volt hívei nem becsülik,, (ford.: Franyó Z.).

A filozófusok ide vonatkozó elképzelései, melyek egyszerre tükrözhetik a valós társadalmi viszonyulást az erkölcsi szempontból legderekabbak véleményével, megerősítik eddigi képünket. A törvényalkotó Solón, még mindig költői és stilizált, ám annál metszőbben pontos felsorolásából megtudhatjuk, hogy az életkorok sorában a negyvenes-ötvenes évek képviselik az elismerten tapasztalt és bölcs korszakot, de ,,bár a kilencszer hét éves még nem tehetetlen, nagy tettekre tunyább szelleme és szava már, végre, ki tízszer hét esztendőt érve, keresztüllépte e kor küszöbét, sorsa halálra megért,, (ford.: Kárpáthy Cs.). Ugyanő Hérodotos legendás elbeszélésében maga testesíti meg a tapasztalatszerzés fontosságát, miközben az emberi boldogság mibenlétéről nyilatkozva azt állítja, a legnagyobb ajándék, melyet ember kaphat, ha az erőteljes férfikor után egyenest a halálba segítik az istenek. Platón Államának bevezetőjében Sókratés az öreg Kephalosszal beszélget az öregségről. Sókratés elismeri a tapasztaltság hasznát: ,,szívesen beszélgetek igen öreg emberekkel, mert úgy vélem, tőlük, akik egy bizonyos utat, melyet talán nekünk is meg kell majd még tennünk, már bejártak előttünk...,, (ford.: Szabó M.). A válaszból azonban megtudjuk, hogy a többi öreg maga is inkább panaszkodik korára, esetleges vigaszt csakis az ösztönvilág egy részének csendesedése jelent, akinek jelent. Ráadásul a nagyra becsült tapasztalatról is megtudhatjuk, hogy ez nem valamiféle bölcsesség, hanem egyszerűen időbeli előny a fiatalokkal szemben. Menón című dialógusában, ahol Platón egyenesen egyenjogúvá teszi az öregséget bármely más korral és nemmel, ugyanakkor elvitatja tőle a tapasztalatszerzés elsőségét is - hiszen éppen az erény elvont, idealisztikus létezését hangsúlyozza, melynek a kisgyermekben éppen úgy kell testet öltenie, mint a nagyszülőben. Aristotelés pedig Rétorikájában, ahol a különböző korú szónokok jelleméről ír, tragikusan elmarasztalja az élemedett korúakat. ,,Élettapasztalatukból,, - mivel a bölcs szerint a megtapasztalt élet maga is hitvány - fakad, hogy rendre rosszindulatúak, gyanakvóak, kicsinyhitűek, zsugoriak, gyávák, élni vágyók, önzők és remény nélküliek.

Ha nem ismernénk az öregkor megítélésének későbbi, római kori változását, azt hihetnénk, Ovidius éppen Aristotelést cáfolandó írta meg történetét. Nem kell azonban ilyen közvetlen párhuzamokra gondolnunk. Igaz, Rómában az ősi kultuszokban s a hagyományos értékrendben az ősök és mindenkori ,,atyák,, tisztelete meghatározó erkölcsi irányvonal volt, Aristotelésnek a fiatalabbak szemében mindenkori és mindennapos értékelése - más alapon és felhangokkal - a római fiatalok körében is állandó. A korai komédiák gúnyától az aranykori Catullus megvető pimaszságáig: ,,A zord öregek morgását egy garasra se becsüljük!,, A korai Róma említett erkölcsi elveinek tényleges létezése és mibenléte amúgy is vitatható: az erről alkotott képünk elsősorban az aranykori és későbbi irodalom érezhetően tendenciózus szűrőin keresztül alakult. Az idős Marcus Porcius Cato mindenesetre valóban létező emblematikus figurája ennek a vélt vagy valós erkölcsi régiségnek, nem véletlen tehát, hogy a Kr. e. 1. század derekán az ő alakja szolgálhatott kiindulópontul az öregségről szóló legszebb és legnagyobb ívű etikai értekezéshez.

Az Ovidiusnál valamivel idősebb Cicerónak az öregségről írt filozófiai műve, Az idősebb Cato vagy az öregségről ugyan az időskor lehetséges szépségét kívánja bemutatni, ám ez a szépség csakis a filozófia állandó műveléséből fakadhat: ez az egyetlen módja annak, hogy az öregség egyébként elviselhetetlen terhe mégis tűrhető legyen. Sokatmondó ugyanakkor, hogy Cicero a bölcsességet azzal az egyértelműséggel köti az idős korhoz, mely - láttuk - mindig is lappangott az antik gondolkodásban. ,,A meggondolatlanság ugyanis a virágzó korral, az okosság az öregséggel jár együtt...,, - írja, Aristotelésszel is polemizálva (ford.: Némethy G.). Indokai közt azután felsorolja és igyekszik sorra meg is cáfolni mindazokat a vádakat, melyek a közgondolkodás szerint az öregeket illetik. Először az emlékezet gyöngülésére hozza a görög és római nevezetességek ellenpéldáit. Azután az öregkor vélt reménytelensége ellen szól: ,,hiszen nincs olyan vénember, aki ne hinné, hogy még egy évig elélhet; de ugyancsak ők olyan munkákban is fáradoznak, amelyekről tudják, hogy hasznát már semmiképp sem láthatják.,, Cicero maga idézi az irodalmi megfogalmazás kedvéért Statiust, az archaikus római költőt. Ha az öreg fát ültet, s kérdőre vonják, kinek teszi, így felel: ,,A halhatatlan isteneknek ültetem; Átvennem ők hagyák az ősök örökét, de megkívánják épp ezért én tőlem is, utódaimra hogy gondom legyen.,, Később cáfolja, hogy az öregség megfosztana minden érzéki gyönyörűségtől, majd még a halál közelségének terhét is enyhíteni próbálja, mondván, a halálfélelem egész életünket végigkíséri. 

Ahogy azonban a nagy szónok költői ihletettségű cáfolatai sorakoznak, az olvasó nem egy indirekt közlésre is felfigyelhet. Az első, hogy a hatvanon túli szerző nem annyira az elvont öregkor, mint inkább a maga védelmében, saját és barátai mintegy vigasztalására érvel. A második, amikor maga Cicero is elismeri: ,,ne feledjétek, hogy egész beszédemben csak az olyan öregséget dicsérem, melynek alapját az ifjúkor vetette meg, (...) hiszen az ősz haj, se a ráncok nem ragadhatják egyszerre magukhoz a tekintélyt, hanem a becsületben eltöltött korábbi élet nyeri el azt végső jutalmul.,, Más szóval nem annyira az öregséget, mint olyat, hanem bizonyos emberek öregkorát elemzi. Harmadszor: ne feledjük, Cicero cáfol, méghozzá kiderül, hogy a közvélemény általános vélekedését cáfolja... A rétorikai eszközök mögé nézve ráadásul kitetszik, hogy nem egyszer csak névleg mond ellent annak. Egy példa a látszólagos cáfolatra: ,,De vannak mogorva, aggodalmas, haragos és zsémbes öregek;,, - az ellenfél tételének kijelentése figyelemfelkeltő, a folytatásból kitetszik az irónia - ,,ha keressük, fösvények is.,, A cáfolat: ,,Ez azonban a jellem hibája, nem az öregségé.,, A tetszetős és velős érv után azonban folytatódik a szöveg: ,,Különben a mogorvaságnak és az említett hibáknak még van valami mentségük, ami ha nem jogos is, legalább érthető...,, - s következik a mentegetés, mint egyébként a többi tételnél is. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Cicero nem az öregségben rejlő erényeket taglalja kis művében, hanem elterjedt - s legtöbbször nem is cáfolható - vádakra mond mentségeket, elsősorban a saját példáját állítva elénk. Az értekezés költői szépsége, filozófiai állásfoglalásai, gesztusértéke tehát továbbra sem kérdőjelezi meg a kor alapvetően negatív öregség-képét.

Mint korábban említettük: a római szépirodalmi örökség végképp a görög hagyományt erősíti. Ovidius közvetlen költő-elődeinél s kortársainál az öregség rendre szomorú, nehézkes, szánalmas és erőtlen. Az ,,öreg,, szóból képzett senilis melléknév nem rendelkezett ugyan mai pejoratív holdudvarával, ám az öregedést kifejező senescere ige kifejezetten a tunyulás, elbutulás terminusa volt. Igaz, éppen a költőnkhöz korban s műfajilag is talán legközelebb álló Propertiusnál etikailag és stílusértékében is határozottan semleges fogalom az öregség, de a másik irodalmi rokon, Tibullus költészetében egyenesen a Philemon és Baucis zsánerkép ebbéli ellentétét fedezhetjük fel. Tibullusnak a békéről szóló híres elégiája - egyébként ugyancsak az ismert toposzok halmozásával - minden másban előképe lehetne a két öreg egyszerű és ezen keresztül erkölcsileg is példamutató életvitelének és környezetének, ha nem jelentené ki, hogy a ház urát békeidőben a mégoly idillikus lomha, rest öregség éri utol. Az egyszerű ember kicsiny kunyhójába beköszöntő tisztes öregkor tehát (mely egyébként még egyetlenegyszer, Vergilius Eclogáiban köszön vissza) híján van mindenféle életerőnek, szellemi vagy fizikai aktivitásnak.

* * *

Az átváltozások Philemon és Baucis alakja merőben eltér minden addigi etikai állásfoglalástól és megfogalmazástól. Vajon a történet forrásvidékén vagy Ovidius költészetében keresendő a magyarázat?

A két főszereplő elgörögösödött neve ellenére görög irodalmi forrásról nem tudunk, nem is igen feltételezhető.2 Költőnk maga lokalizálja a mesét. Phrygia Kisázsiának a görögséggel mindig is kapcsolatban lévő keletibb területe, politikailag inkább rendre a keleti nagy birodalmak része. Méltán tarthatjuk egyfajta kultúrkörök közötti közvetítőnek. Fontos ez a szempont, hiszen a Philemon és Baucis történet bibliai párhuzamait már évszázadok óta számon tartják.3

Az istenek földi vándorlása és megjelenése az egyszerű kunyhóban, rögtön eszünkbe juttatja a Teremtés könyvének 18. fejezetét, ahol az Úr és angyalai Ábrahám sátránál jelennek meg. Ábrahám azonnal felismeri az Urat, de a vendéglátás motívuma ugyanúgy következik, mint az Átváltozásokban: Sárával együtt sürög-forog a vendéglátó, itt is, ott is sütés-főzés, lábmosás, a gyermekáldás ígéretében itt is megtörténik a kiválasztás, Szodoma képében pedig a bűnös szomszédság elpusztítása, amit egy hegyről néz végig Ábrahám (legalábbis a héber ,,letekint,, szóval). Igaz, Ábrahám és Sára hitetlenkednek, sőt megmosolyogják az Úr ígéretét, a város pusztítása okán pedig Ábrahám híresen groteszk vitába száll vele. Ábrahám és az Úr e találkozása egyébként kerettörténetként tartalmazza Lót menekülését is, melynek menete egyezik az iméntivel. A vendégek érkezése, a vendéglátás, a kiválasztás, a menekülés, a város pusztulása - és a részleges hitetlenség is, mely Lót feleségének pusztulásához vezet. Philemon és Baucis velük szemben a teljes odaadás példái - kivételes erényüket mutatja, hogy ők ismeretlenül rendezték a lakomát, ami bár a görög-római antikvitásban elvárt vendégbarátság, mint a kerettörténetből kitetszik: Phrygiában kevésbé.

A bibliai történet hasonlósága első megközelítésben óvatosságra int: bár éppen a Metamorphoses mutat számtalan efféle párhuzamot (hogy csak a leghíresebbről szóljunk, az özönvíz leírásában), e vándormotívumok nem valószínű, hogy bibliai átvételről, akár csak a Biblia - egyébként nem kizárható - ismeretéről tanúskodnak. Példaként hadd említsünk egy zavarba ejtő részletet az Apostolok Cselekedeteiből: ,,amikor a néptömeg látta, hogy mit tett Pál, likaóniai nyelven felkiáltott: ’az istenek emberi alakot öltöttek, s leszállottak hozzánk!’. Barnabást elnevezték Jupiternek, Pált meg Merkurnak, mert ő vitte a szót...,, Noha sokan emlegetik e néhány szót revelatív utalásként a Metamorphoses tárgyalt helyére, s Phrygiától sem járunk messze, a két isten együttes epifániája olyan elterjedt motívum, melynek csak egy szálát, például Plautus Amphitruo című darabját találomra kiválasztva máris Moliére-től Giraudoux-ig vizsgálhatjuk a hatásmechanizmust. Annyi azonban mindenképp megfontolandó a bárhonnan is ismert bibliai történetszövés ovidiusi újragondolásában, vajon mi ragadta meg költőnket e mesében, a puszta érdekességen kívül milyen részlet, motívum tesz nála szert központi jelentőségre.

Nehéz lenne bármiféle algoritmust keresnünk abban, ahogy az Úr kiválasztja prófétáit, földi szövetségeseit. A legkülönfélébb emberek, élethelyzetek fordulnak elő - emberi mércével mérve még az érdemesség is nemegyszer vitatható. Éppen a tárgyalt részletnél azonban, amikor is Ábrahám vendégül látja az égieket, két számunkra fontos elemre figyelhetünk fel. A kis epizód irodalmi szempontból is meghökkentő előképe a Philemon és Baucis történetnek; az elbeszélésfolyamban lényegi szerepe nincs, Istenről, emberről ismert tényeket közöl. Szerepe azonban mindkét műben még egyszer megerősíteni az isteni erő és mindenhatóság jelenlétét, ugyanakkor tükrözni az isteni szférával kialakítható személyesen bensőséges kapcsolatot - egészen a libakergetés illetve az Istennel folytatott polémia egyként groteszk szintjéig. Mindennek kifejezésében pedig lényegi elem egyrészt a vendéglátók kora, másrészt házastársi egységük. A Teremtés könyvében Ábrahám éveinek száma többször hangsúlyozott elem, hiszen így hitének még nagyobb erejét tükrözi az újrakezdés. A szövetségkötést megpecsételő gyermekáldás jelentőségét szintén a házaspár reménytelen életkora adja. Az sem véletlen, hogy Ábrahám meghívását sokszor mint Ábrahám és Sára történetét tartjuk számon. Az ő házastársi kapcsolatuk szintén különös nyomatékkal szerepel. Sára odaadó igyekezete, hogy Ábrahámnak bárhonnan is fiú utódja szülessék, Ábrahám Sárát búcsúztató szeretete mellett említhetjük, hogy a föntebb említett 18. fejezetben az Úr kettejüket látogatja meg, s ígéretét közösen erősíti meg nekik. Mindenek előtt pedig: ha Ábrahám fiú-utód kéréséből, majd későbbi alkudozásaiból kiderül is, hogy számára a szolgálótól származó Izmael megfelel utódnak, s ha az egyiptomi kalandban is kétes szerepet szán hitvesének, a történetnek végül szintén elemi fontosságú mozzanata lesz (természetesen számtalan teológiai értelmezést vonva maga után), hogy Isten és az elbeszélést leíró szerző mindkét esetben a Sárával való egység mellett döntsön. Megtartsa házasságukat, s közös utóddal ajándékozza meg őket.

Ovidius elbeszélésében Philemon és Baucis alakját ugyanez a két jellemző határozza meg. Az emberek közé látogató isteneket csak egy kicsi kunyhó fogadja be, de a szerény hajléknak a költő első szavaival olyan erkölcsi jelentőséget biztosít, hogy az olvasónak pillanatnyi kétsége ne lehessen: a megfelelő helyre érkeztek az égiek. A főszereplők erkölcsi hitelét pedig a következő adja: ,,házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek együtt, és a szegénységet megvallva viselték könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük; ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél: ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja,, (ford.: Devecseri G.). A házastársi hűség és egység jelentőségét aztán a pár kérése, az együtt érkező halál teljesíti be. Az öregség sem kisebb jelentőségű azonban, hiszen egyrészt az egész életútjuk tisztaságának képe erősíti meg a kiválasztást, másrészt az idős pár vendéglátó igyekezete, majd Ábrahámhoz hasonló újrakezdésük (mint az istenek templomának őrei) pecsételi meg későbbi sorsukat. Ovidius lankadatlan igyekezettel erősíti, mennyire vén ez a két ember. Baucis anyó, s vele egykorú férje, együtt öregedtek, Philemon agg, de még lehellete is öreg, amikor pedig végig kell nézniük szomszédságuk pusztulását, botrahajolva lépdelnek föl a domb derekán igyekezve a vének...

* * *

Térjünk most vissza korábbi kérdésünkhöz: mennyire fakadhat általában Ovidius öregség-képéből ez a kitüntetett figyelem. Az utóbbi években néhány kutató feltett már hasonló kérdést, ám vizsgálataikat rendre különösebb eredmény nélkül zárták, mondván, Ovidiusnál az öregség hol ilyen, hol olyan megítélés alá esik.4 Ha nem teszünk különbséget az életmű egyes darabjai között, és kizárólag statisztikai alapon közelítjük vizsgált tárgyunkat, mi sem jutunk messzebbre. De tegyük most Ovidius költészetét a korábban vázlatosan megismert antik háttér elé, s tekintsük azt át - futólag bár - a költői œuvre születésének folyamatában.

Ovidius első művei - őt a már említett Tibullushoz, Propertiushoz kapcsoló - szerelmi elégiák, majd nemcsak erotikusan, inkább általában fiatalosan szabad szájú szerelmi tanköltemények. Költőjük feltételezéseink szerint tizennyolc-húsz éves kora közt debütál, első korszaka negyven-egynehány esztendős koráig tart. Nem nehéz kitalálnunk: e művei maradéktalanul visszhangozzák a költő elődök gúnyos, elutasító képeit az öregségről. Ugyanazok a jelzők kerülnek elő: tehetetlen, rosszindulatú, nélkülöző. Az öregedés igéje a megszokott pejoratív értelemben szerepel. Ráadásul az öregséggel kapcsolatos kifejezések számos alkalommal átokformulákban szerepelnek.

A valamikor negyvenhárom éves kora körül írt Hősnők levelei több szempontból is kísérletező paradigmaváltást jelez művészetében. A híres mitológiai hősnők kedveseiknek, férjeiknek írt levélcsokra rengeteg irodalmi, szemléleti újdonságot vonultat fel. Számunkra itt a legfontosabb fordulat, hogy az öregség egy csapásra teljesen semleges fogalommá válik, sőt megjelenik a bölcs öregek Homérostól élő epikus alakja, akinek erkölcsi jelentőségét megélt hosszú élete adja. Többször előforduló jelzőjük is: longaevus, vagyis ,,hosszúéltű,, ritka, leginkább Vergilius eposzában gyakori kifejezés. A Hősnők levelei szóhasználatának egy még érdekesebb eleme a iusti senes szókapcsolat, melynek körülbelüli jelentése - igaz(ságos), igazságszerető öregek - hatalmas nyelvi holdudvarral rendelkezik a latinban. A ius és az ebből képzett szavak a római erkölcsök egyik alappillérét, sarkalatos erényt jelölnek. Öregekre azonban az egész római irodalomban mindössze kétszer alkalmazzák e jelzőt, egyszer itt, egyszer pedig akkor, amikor Iuppiter a már kiválasztott Philemont szólítja meg. Az öregségnek azt a különleges erkölcsi értékét jelzi ez a hely, melyre különösebb nyomaték nélkül már Platón utal Törvények című munkájában: ,,legalább hatvanéves legyen, aki a szent törvények szerint eleget akar tenni az istenek iránti kötelességének,, (ford.: Kövendi D.).

Ovidius negyvenes éveinek végére, ötvenes éveinek elejére esik két nagy epikus művének, a Római naptárnak és a Metamorphosesnek a megírása. Most csak az előbbiről szólva: a befejezetlenül ránk maradt mű a dicső római múltat hivatott megidézni, így hát témájából fakadóan is megmarad az öregség pozitív beállítása. Egyfajta ,,derék régiséget,, jelent itt a fogalom, s nem meglepő, hogy találkozunk a Philemonékhoz hasonló figurákkal is, például a Terminus istennek szentelt áldozat előkészítésében fáradozó párral. Ovidiust közvetlenül az Átváltozások befejezése után, a Naptár írása közben a Fekete-tenger partjára, az akkori világ végére száműzik, mint később kiderül, örökre. Mégis, a száműzetés elégiáiban sem a keserűség kapcsolódik az - egyébként váratlanul kevésszer szóba hozott - öregséghez. Egyszer nevezi azt a költő kárt okozónak; a lecsendesülés, a nyugalom hangulata határozza meg a fogalomkört.

A Philemon és Baucis történetet is magában foglaló Metamorphoses foglalkozik legtöbbször az öregség jelenségével. Egyszer tételesen is, hiszen a tizenötödik énekben a filozófus Pythagorast beszéltetve Ovidius végigtekint az életkorokon, s az öregségről a megszokott közhelyeket olvashatjuk újra: ,,jaj, te idő, mindent felfalsz, s te irigy kor, öregség, mindent szétronttok, szétrágtok lassan a korral, szívósan fölemészttek mindent lassu halállal...,, Pythagoras és egész beszédének szerepe a műben azonban vitatott, alapvetően megfejtetlen jelenség, így az amúgy is inkább az idő könyörtelen múlását lefestő, mintsem az öregek etikai megítélését adó szöveget nehezen helyezhetjük tágabb összefüggésbe. Más szöveghelyeket keresve azt tapasztaljuk, hogy az öregek, öregség ovidiusi megítélése hol semleges, hol inkább pozitív. Idős szereplői bölcsek, ékesszólók, a római költészetben az öregség mellett leggyakrabban szereplő restséget kimondottan el is utasítja. Egyszer mondatja el másokkal az öregséggel szembeni ismert érveket; a hétszáz éves Sibylla az, akinek vénsége már - a groteszkségig - elviselhetetlen; egy alkalommal pedig éppen a túlzott ifjúi hév, beképzeltség, sőt istenek elleni lázadás szemléltetéseként fordul elő az öregség megcsúfolása, amikor a tudásával kérkedő szövőlány, Arachné az öregasszony képében megjelenő vetélytárs Pallas Athénét ócsárolja. Ilyen kontextusban kerül sor Philemon és Baucis bemutatására.

S hogy immár kimondhassuk: a másutt is hasonló tanulságokkal szolgáló történet érzékeny kiválasztásával, az öregség e megbecsüléssel és szeretettel teli ábrázolásában a költő minden irodalmi hagyománnyal dacoló legszemélyesebb érzelmeit öntötte formába, induljunk ki ismét egyetlen szóból. ,,Ott öregedtek együtt...,, - olvashattuk a történet erkölcsi esszenciáját adó néhány sorban. A latinban egyetlen ige, a consenuere jelenti ezt az együtt öregedést. A szó itt egyszerre fejezi ki a két lényegi elemet, az öregség és a házastársi közösség szépségét. A ritka szó más jelentésben (az öregedni ige már említett negatív jelentését hatványozva) még előfordul néhol, de az együtt öregedés terminusaként Horatius egy kifejezetten gúnyosan elmarasztaló hangú verssorán kívül mindössze kétszer. Egyszer itt, egyszer Ovidiusnak egy már a száműzetésben írt elégiájában, mely ezzel egy lehetséges kulcsát adja a Philemon és Baucis történet értelmezésének is. Mit is kívánhatna egy ötven felé közeledő, boldog házasságban élő római férfi, ha az istenek megkérdenék őt... Néhány év sem telik el, s a géták barbár vidékén e lehetőségnek még a gondolata is elszáll: ,,...most, most kellett volna, a munkám végire érvén, gondtalanul, békén élnem az életemet, élveznem, mire mindig vágytam: a lelki nyugalmat, halk tudományokban lelve szelíd örömöm; meg kicsi házamban tisztelni az ősi Penatest, és eleim mezejét járni - ma árva e táj -, s asszonyom édes ölén, vele együtt, drága barátok közt, a hazám földjén várni öregkoromat. Azt hittem, hogy eképp töltöm majd éveim, egykor - így érdemlettem volna -, csalóka remény! Isteneink másképp döntöttek...," (ford.: Kerényi G.)

Jegyzetek

1Th. M. Falkner: The poetics of old age. Norman – London, 1995.

2 F.Bömer: P. Ovidii Nasonis Metamorphosean libri VIII-IX. – Kommentar. Heidelberg, 1977.

3Legteljesebb felsorolásuk M. Beller művében: Philemon und Baucis in der Europäischen Literatur, Heidelberg, 1967.

4Legutóbb A. D. Nikolopoulos: Old age in Ovid’s Metamorphoses. Mnemosyne LVI.(2003) 48–60

 Vigilia 2004/2. (facsimile, pdf) A tanulmány a 45-56. oldalon.

Dr. Gloviczki Zoltán (1968)

A tanulmány szerzője tanár, klasszika-filológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója.

Magánkomment. Valamelyest ismerem. Nem is őt, hanem a gondolatai egy kis részét. Az ELTÉ-n egy évig ugyanarra a PhD-re jártunk. Ovidius költészetéből doktorált. 2010-től ő volt a közoktatásért felelős helyettes államtitkár. Egy ilyen kiváló tanárt és tudóst beszippantott a piszkos politika. Igyekezett okosan és tisztességesen csinálni. Egy idő után a saját lelkiismerete menekítette ki a (szerintem) nem neki való közegből. Azóta újra tanít - immár "nem középiskolás fokon".

Egy este Antigonéval

Kilenc évadon át ívelő klasszikus. Nem először láttam a Térszínházban az Antigonét. A darab kilenc éve megy - változatlan sikerrel. Ennyi idő után is magas művészi hőfokon adják elő a társulat tagjai a sorstragédiát.


A darabot Bucz Hunor rendezte, Mészöly Dezső fordítása alapján. A címszereplő Zanotta Vera.

A Térszínház 1969 óta létezik, tehát jövőre lesz 40 éves, és noha már évtizedekkel ezelőtt bizonyította létjogosultságát és magas szintű előadásokkal és bemutatókkal biztosította helyét a színházi világban, időnként még ma is szinte a létért kell küzdenie, ami számomra érthetetlen és felháborító. A Társulat szent enthusisasmustól áthatva naponta "feszül föl a keresztre" - panaszkodás és zokszó nélkül. Színészek végzik a pénztáros, a közönségszervező, a jegyszedő és még ki tudja, ki mindenki munkáját - a hivatásukból adódó szakmai feladataikon kívül. A nyilván fárasztó és "kiveséző" előadás végén egyiküknek mindig van ereje kedvesen invitálni, majd beszélgetni az érdeklődő és kérdezni vágyó közönséggel (semmi kényszer: az marad és az megy haza, aki akar), miközben a másikuk egy zsúrkocsivá avanzsált gurulós tárolón behozza a kerámiapoharakat és az alumíniumforralóban gőzölgő teavizet, majd rövid előkészület után teát szervíroz a beszélgetőknek.

Az Antigoné-előadás jó példa az ógörög tragédia lényegi "feltámasztására". Nem szabad téren, nem tízezer fős publikum előtt, hanem piciny térben, stúdió-körülmények között folyik a beavatás, ám nemcsak a thébai mondakör és a szerencsétlen sorsú Labdakidák világába, hanem a kardalok, az epeisodionok, a stasimonok, a kommos felismerhető közelségébe; az akció-dikció klasszikus egyensúlyába; a mítosz - rítus - dráma szerves egységébe; a cselekményhez látszólag nem, de lényegileg nagyon is kapcsolódó Dionysos-kultusz szakrális aspektusánakmegérzésébe; egyfajta egyéni (és közösségi!) katharsis-élménybe: bármiféle színház okának, céljának és leglényegének megértésébe.

Pedig sehol semmi művészi vagy művészkedő "fogás" vagy rafinéria. Az előadás minden eleme nagyon-nagyon egyszerű, letisztult. No de Peter Brook óta tudjuk, hogy nem is kell sok minden: "Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék." (Peter Brook: Az üres tér. Budapest, Európa, é.n. "Modern Könyvtár 234. Ford. Koós Anna)

A szereplők időnként maszkot viselnek, de amikor nem viselik, akkor is a kezükben tartják. Ez a szokatlan, maszkokban való előadás anno a kriikusokat is elgondolkoztatta. Koltai Tamás például így értelmezte:

"Terhet vesz a vállára Bucz Hunor, amikor maszkokat használ a Térszínház Antigoné-előadásán. Perger László maszkjai fölnagyított, megnyújtott, eltorzított, levélfüzérrel keretezett fejek, amelyek megváltoztatják a test arányait, és bábszerűvé teszik a figurát. Dróthálóra készültek, kissé áttetsző anyagból; ha láttatni nem is, sejtetni engedik az arcvonásokat.

A rendezői szándék világos, de az első percekben idegen. Megszoktuk, hogy a minimáltérben éppen a test- és arcközelség hat. A modern konvenció szerint a szobaszínház kevés gesztusra és érzékeny mimikára épít. Nyilvánvaló volt a maszkok paradox szerepe az ógörög színházban: a nézőtől való fizikai távolság legyőzésére és a mítosz hétköznapoktól való eltávolítására, azaz a stilizációra szolgáltak. De mi oka lehet arra mai színháznak, hogy a tőlünk már végtelenül távolinak tűnő mítoszt a mindennapokból adódó megfelelések keresése helyett egyértelműen "eltartsa" magától?

A válasz egyszerű: a mítosz visszaperlése. Bucz Hunor számára a mítosz fontosabb, mint a realitás, a rituális megközelítés tartalmasabb, mint az antik "sztorik" lefordítása pszichológiára vagy szociálpolitikára.

A maszk stílust kényszerít az előadásra. A maszk száműzi a mimikát, és fölértékeli a verbalitást. A maszk mögött a szöveget plasztikusabban kell mondani; nem föltétlenül emelkedettebben, de mindenképpen "oratorikusabban". A maszk meghatározza a gesztust: száműzi a naturalizmust, és bizonyos koreográfiára kötelez. Az egésznek megvan az a veszélye, hogy túlsúlyba kerülnek a formai elemek, és az előadás esztétizálóvá, "művészkedővé" válik.

A Térszínház elkerüli a csapdát. A kezdeti idegenkedés már Antigoné és Iszméné első jelenetében megszűnik. (...)

Egy idő után a maszk mintegy megelevenedik - az akusztikai áttörés után ezt nevezhetem biológiainak, - vagyis ugyanaz történik, ami hasonló esetben a bábszínházban: átlelkesül a színészi hitelességtől. Azt is mondhatnám, hogy a maszk fokozatosan átlényegül arccá; ami korábban torznak, idomtalannak tetszett, egyéni vonásokkal egészül ki, megjelennek rajta az érzelmek, és a szituációtól függően mintegy teljes fiziognómiájában mutatkozik meg. Anélkül, hogy a megjelenítésnek a legcsekélyebb köze lenne a lélektani realizmushoz. (...)

A szerepkettőzések lehetősége a maszkokból adódik, és maradéktalan igazolást nyer. A thébai karnak is kettős funkciója van, amire szintén maszk predesztinál. A szituáción belül a kórus tagjai maszkot viselnek, gesztusaikat a megszólaláshoz igazítják, magatartásuk megfelel a bábszerűség konvencióinak. Amikor a kar a történet narrátorává s egyben erkölcsi kommentátorává válik, a színészek leveszik a maszkokat, és a "meztelen arc" közvetlen kapcsolatba kerül a nézővel. Egy-egy kitüntetett pillanatban Antigoné és Kreón is megmutatja arcát, miközben a színész a feje fölé tartja a maszkot: szerep és színész, a megmutató én és az azonosuló én villanásnyi - ha tetszik, brechti - különválása zavarba ejtő s egyszersmind megtisztító (kathartikus). A közelítés és távolítás ilyen érzékeny dialektikájára épül az előadás.

Régi magyar hangszereken kíséri magát a kórus, ami éppúgy illik a föltámasztott rítushoz, mint a háttérfüggöny mögül diszkrét eljárással áttűnő árnyjáték barbár mágiája. Egyszerű és pontos színház; eléri amit akar."

(Koltai Tamás: A mítosz visszaperlése. Színház, "Kritikai Tükör" rovat, 1996. december)

Én sem mondhatok mást. Nem tudom annyiszor megnézni, hogy unjam. Ismerhetem bármi régen, mindig találok benne valami újat. Legjobb megnézni, egyéves szünetekkel, többször is.

Lapozgatok...

Aranypor egy érettségi példatár 171. oldalán... A költemény után a költőnő társa, férje: Lengyel Balázs reflektál Szitás Erzsébet tanulmányára. Mindkettő olvasható a vers után. A két reflexiót nagyon érdekes (és főleg tanulságos) "élet és tudomány" vonatkozásában olvasni, majd összevetni....

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

ALÁZAT

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja ,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább ,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
- csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S míg ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

(1944.06.17.)

LENGYEL BALÁZS: AZ ÉLET ARANYFÁJA

Megjegyzések egy Nemes Nagy Ágnes-vers elemzéséről

A Jelenkor 1998. július-augusztusi számában Szitás Erzsébet gondos tanulmányt írt "Erkölcs és rémület között" fõcímmel Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versérõl. Bármennyire is filozofikus anyaggal, a mai irodalomtudomány jellegzetes modorában gazdagítja verselemzését, kénytelen vagyok néhány megjegyzést fûzni hozzá, hiszen a vers keletkezésénél jelen voltam, a költõ szándékát ismertem. Persze, evidens Szitás Erzsébetnek az a kezdõ megállapítása, hogy "az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belsõ élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé". Vagyis természetesen, egyszerûbben: Nemes Nagy Ágnes jellegzetes intellektuális költõ, aki, szemben a kitûnõ filozófusokkal, érzékletessé tudja tenni gondolati világát. Nem kell tehát olyan bonyolultságokba bocsátkoznia, mint amire Szitás Erzsébet már második mondatában kénytelen: "A tárgyszerûség és a metaforikus beszédmód egymásbafonódása teremti meg azt a gondolati redõzöttséget, melynek kibontásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk." Hagyján tehát, hogy ezt a "redõzöttséget" némileg világosabban is el lehetne mondani. És azt sem érdemes tovább fejtegetni, ezúttal Heideggertõl, hogy "maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redõ, melynek kibontása, illetõleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeibõl - ahogyan Martin Heidegger Humanizmus-levelében véggiggondolta - utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához". Szitás Erzsébet helyesen idézi Heideggert, aki már-már költõ (némi meghosszabbítással), s így filozófusként rájött arra, amit minden igazi költõ amúgy is jól tud, és valamirevaló irodalmár sejt. S amit Nemes Nagy Ágnes esszéiben, például a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? címû esszéjében (Szó és szótlanság, Magvetõ, 1989. 41-62. o.) világosan és lényegesen érthetõbben megír. (Hiába, a költõ csak "irogat" , a filozófus mondja ki a maga tudós körülményességével a dolgok igazát.)

De nem errõl kívánok írni, nem a tanulmányban idézett filozófusokról, s kivált nem az ott található Nietzsche-idézetekrõl, hiszen ahogy Nemes Nagy Ágnes egyik nemrégiben meglelt elmélkedésében is hangsúlyozta (Filozófia és jómodor, Holmi, 1998. április), Nietzsche költõ volt. Költõ is volt, tudott dolog. (És csak zárójelben: örülök hogy a Jelenkor idézett számában Kurdi Imre újrafordítja az Így szólott Zarathusztrá t, melyet fiatalon, úgy hatvan-hatvankét évvel ezelõtt hónapokig bújtam-élveztem Wildner Ödön, történetesen a keresztapám, ismert tolmácsolásában.) De visszatérve, Szitás Erzsébet elmélkedése kapcsán azt szeretném kiemelni, felerõsítve hangsúlyozni, hogy egy-egy verset nem lehet pusztán "szöveg"-nek tekinteni. Elméleti szenvtelenséggel szálazni. Hogy az idõ és a helyzet mélyen determinál - hiába a tudomány hûvös gesztusa, olykori nemtörõdömsége vagy a verskeletkezés körülményeinek tudatos kiiktatása. Kitetszik a következõkbõl, hogy ez a tény mennyire alapigazság. Nemes Nagy Ágnes kézzel írt és többnyire dátumozott versfüzete itt van a kezemben. Az Alázat címû verse, melyrõl Szitás Erzsébet írt, 1944. június 17-én kelt, az idézett másik vers, a Mesterségemhez pedig 1950. szeptember 13-i. Mindkét vers dátuma kiemelkedõen fontos. Az Alázat kevesebb, mint két hónappal összeházasodásunk után, muraközi katonáskodásom idején keletkezett, a Mesterségemhez pedig az Újhold megszüntetése után, Nemes Nagy Ágnes kénytelen költõi hallgatása alatt. 

Szitás Erzsébet idézi a Mesterségemhez címû vers megállapítását, azt a bizonyos "Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben" írt kezdést, s megállapítja, hogy "láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti résben lesz a megfigyelõ lakhelye", s hozzáteszi: "a szemlélõ költõ tanúságtétele ez, aki rejtõzködõ pozíciójából számot ad a külsõ világ felvillanó és a belsõ élet rejtett dimenzióiról". Csakhogy kérdés, nem akármilyen kérdés, hogy a vers csak olyan egyszerû külsõ és belsõ dimenziót hordoz-e, olyképpen, ahogy a mai irodalmár és tudós elképzeli: természetesen "fényben s vaksötétben"? Ha így gondolja a tudós, akkor nagyon szomorú, ha csak ezt gondolja. Észlel ugyanis egy filozofikus jellegû, nyelvelméleti megfigyelést, de észre sem veszi egy elhallgattatott, írni, cselekedni, minden erõfeszítésével élni akaró költõ drámáját. Ez nem filozofikusan formált szöveg, az isten szerelmére! 

A Jelenkor tanulmányírója úgy képzeli: "A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetõsége, melynek segítségével a rejtõzködõ tanú meglelheti azokat a kerülõutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól." Igen, hírt adhat, de nem csak az elemzõ tudományoskodás, hanem a létet, erkölcsöt kívánó hit kétségbeesett igénye alapján. Lehet, hogy a maga filozófus-szemében, élet és írás egymás-mellettiségében Heidegger felfed egy fontos distinkciót, de a vers, a Mesterségemhez szempontjából bizony úgy steril ez a distinkció, ahogy van. Itt másról van szó, sokkal többrõl. Életvágyról, elnyomottságról, elhallgatás elleni tiltakozásról. A Rákosi-kor rémülettel teli idejérõl. (Dehogy is jelenhetett meg annak idején a vers.) Amikor Nemes Nagy Ágnesnek és barátainak hallgatniuk kellett, és nemcsak az úgynevezett Újhold -körnek íróit idézem itt, hanem Kassák Lajostól, Tamási Árontól, ha tetszik, Szabó Lõrinctõl Németh Lászlóig, Ottlikig, Weöresig, Szentkuthyig, Jékelyig, Kálnokyig, hogy Rónay Györgyöt, valamint más felsorolható kiváló írót tovább ne is említsek. (Szemben velük Illyés, Veres Péter, Szabó Pál és társasága volt a kivétel.) Mondom, nagyon is valóságos volt ez a "rémület között", és az is, amit még a vers egy másik mozdulatában hozzátesz: "Vagy erkölcstelen rémületben", mert olyan is akadt, olyan író, aki pártos lelkendezést mímelve tele volt félelemmel. Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az erkölcsös rémületet, hanem a tudathasadásos rémült lelkesedést is érdemes ismertnek tekinteni. Amellett feltétlen tudni kell azt is, amirõl Szitás Erzsébetnek elképzelése sincs -, hogy az általa is idézett Babits Mihály-strófa "a folyamszerû kábulatról" az Egyfajta kultúra címû versben semmi párhuzamosságot, kapcsolatot nem teremt Babits és Nemes Nagy Ágnes között. Más viszonylat Babits és közte persze bõven van. De a szók "delíriumáról zsongó, nyûgözõ nyüzsögésérõl" nála szó nincs. A Nemes Nagy Ágnesre vonatkoztatott Babits-idézés Szitás Erzsébet részérõl teljes tévedés. "Részegítõ szóáradat" a Mesterségemhez címû versben? Ugyan! Az erkölcsrõl van szó, mely az egyidõvel szemben a fényt elválasztja az éjszakától. 

S éppúgy más jellegû, más értelmezhetõségû Szitás Erzsébetnek az Alázat címû verselemzése is. A világosság kedvéért idézem is a tizenhat soros verset. (....)

Tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes, aki került minden exhibíciót, és szinte ragályos betegségnek tekintette az intim személyest, megharagudott volna, ha elmondani igyekeznék, mirõl szól, milyen élethelyzet nyomán alakult ki a vers. De 1944-ben voltunk, a szerelem kezdetén, a vers alanyiságát nem nagy gondolkozással amúgy is tudni lehet. Nem kell nagy érzékenység ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit jelent: "...hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja", mert ugye e pillanatnyi önkívület után: "A koponyám kerek fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja". Az idõ folyamatos, sûrû jelenlétének elviselése, a magány csontkemény falának ellenállása - mondja a tanulmányíró - "a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül", a nyelvhasználatot, "az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetõségeit", teszi hozzá heideggeri értelemben. Hát persze, hogy életre hívja - egyszerûsítettem a szerzõ két némileg túlbonyolított mondatát - hiszen a költõ nem lelki béna, hanem feltehetõen szenzibilis valaki, és még a lelki bénákra is jellemzõ, hogy a szerelmi önkívület után rájuk tör valami szomorú tehetetlenség, vagyis nem nyelvelméleti elképzelés, nem valami katartikus erejû, birtokolhatatlan végtelenség integrálása mondatja a költõ által azt a bizonyos "a lelkem szikla, testem végtelen"-t, mely "chiasmatikus sodrában olyan erõvonalak együttesét reprezentálja", hogy miként Nemes Nagy Ágnes verse mondja: "Ketten vagyunk, mikor magam vagyok", hanem a csaknem triviális, a legtermészetesebb emocionális állapot. Hogy Heidegger meglátja a dolog distinktív kettõsségét, a mámort és utána az újra eszmélõ, gondolkodó intellektus mûködését, koránt sem tartom azt egy költõ számára oly jelentékeny mozdulatnak, különösen érdemes filozófiai felfedezésnek. Bár a filozófus érzékenysége más. Õ természetesen észlelheti azt, ami egy költõ számára magától értetõdõ. Evidencia.

Más dolog, nem is kétség, hogy a filozofikus idézetek Derridától Paul Ricoeurig és persze Nietzschéig többnyire telibe találóak, és ha eltekintünk a mindig is túlbonyolított nyelvhasználattól, Szitás Erzsébet is magas és gondolatgazdag szinten beszél. Legföljebb egy-egy megállapítása mellétalál, vagy a vers "létrehozottságának" - hogy én is tudóskodva beszéljek - kikerüli a lényegét. Szitás Erzsébet ugyanis az Alázat tal kapcsolatban felveti a kérdést (754. oldal, elsõ bekezdés, elsõ sor), hogy "a szavakkal ûzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélõdésnek, illetõleg a kettõ képlékeny egymásbajátszásának tekinthetjük-e?" A szavak szövevényes játékának - tessék csak a fogalmak csúsztatását észlelni: játéknak, ebben a versben? Azért mert ott áll: "Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek". Képtelen gondolat, ez emlék, asszociáció csupán. (Lásd az Õseimhez címû verset.) A folyamatos szemlélõdés - Szitás Erzsébet kifejtése - viszont tény. Errõl szól a vers. Csak ne fûzne hozzá a verselemzõ további megjegyzéseket. "A tárgyak erõtere vigasztaló" - írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes, s ez idézet után Szitás Erzsébet így folytatja gondolatmenetét: "E kijelentésben rejlik az objektív líra (kiemelés tõlem - L.B.) reprezentációs erõvonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti", s világosabbá téve gondolatmenetét így közvetíti Nemes Nagy Ágnes gondolatát: jelenti "a már alig megragadható, de végiggondolható, és a még szavakká formálható, de sûrû szövetté redõzõdõ képek találkozásainak kölcsönviszonyát". 

Álljunk meg itt egy pillanatra. Objektív líra az Alázat ban, 1944-ben! A mindig is tartózkodó, minden exhibíciótól idegen Nemes Nagy Ágnesnak a legalanyibb, legszubjektívebb versérõl van itt szó. Újra mondom: alanyi versrõl, magas intellektuális tudatosság fokán. Az objektív líra késõbb, lényegesen késõbb formálja költészetét, akkor rejti bele érzelmeit tárgyi jelenségek jelképeibe vagy akár történetek sorába; lásd a Patak, A gejzír , a Balaton , a Paradicsomkert, Trisztán és Izolda, A lovak és angyalok címû verseket stb. és persze az Ekhnáton-ciklust. (Kitûnõ költõ-tanulmányírók és esszéisták fogalmazták meg Nemes Nagy Ágnes jellegzetes objektív lírájának körvonalait és lényegét, többek között Rónay György, több verselemzésben is Lator László, Poszler György, Berta Erzsébet s vagy két tanulmányban magam is megpróbáltam jegyeit ismertetni.) 

Az Alázat azonban más, nem kapcsolható az objektív lírához. S talán meg sem írta volna Szitás Erzsébet mélyre igyekvõ, filozofikus elemzését, ha nem értené a vers lényegét teljességgel félre. Ha felismerné, hogy az Alázat a költõ minden tartózkodása ellenére nem csupán nyelvelméleti példavers, ahogy a Mesterségemhez is sokkal több annál, nem pedig afféle heideggeri hideg megfigyelés. Ha érzékelné, belátná, hogy képtelenség azt feltételezni, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete, mint az Alázat is, "a kék kivételes színérzékenységével állandósul". Színérzékenység? Ugyan! A versben derengõ hajnal van, "virradó", s azért lepi kék a házat, és a szem alatti kéknek is más oka van. Tény viszont - Szitás Erzsébet bõven megérdemli, hogy méltányos legyek - Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében valóban szó van a kékség szuggesztiójáról, átcsapó evidenciájáról. S így általánosságban igaza van. 

És még egy megjegyzés az Alázat címû versrõl. Nemes Nagy Ágnes elsõ, a Kettõs világban címû kötetében még benne hagyta ezt a nagyon személyesnek felfogható, mint hangsúlyoztam, alanyi verset. Ez 1946-ban volt. De soha, bármely összesített kötetében nem publikálta többé. Úgy tekintette, mintha a vers nem is lett volna. Halála után az Összegyûjtött versei kötetben én tettem vissza a helyére, a Kettõs világban kötetbõl, mert úgy éreztem, a vers nem hagyható ki mûvébõl. 

Szitás Erzsébet elemzésére visszatérve, nem mondom, hogy nem mélyenjáró vagy nem dicsérendõ vállalkozás az övé. Valószínûleg jobban kellett volna örülnöm az írásának, hiszen korosztályom már a múlt - és a mai irodalmi jelen csaknem múlt nélküli. (Tessék megnézni a mai irodalmi folyóiratok publikációit!) Örülnöm kellett volna, mert nem egy pontos megfigyelése van, és alapigazságot fejt ki például, amikor azt mondja: "Nemes Nagy Ágnes lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövõdnek". Csak ne folytatná tanulmányának utolsó elõtti bekezdését ilyenképpen: "...a pillanat és a végtelen között feszülõ jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozófiai hangoltságot..." Erre a filozófai hangoltságra csak azt tudom mondani, hogy a vers, az igazi vers is ér valamit, ér valami többletet, érzékletesebbet, evidensebbet, sõt esztétikailag élvezetesebbet, mint a költészethez hozzáfûzött elmélet. Hogy mondja Goethe a Faust-ban?

Ó, jaj, a filozófiát 

Orvostudományt és jogot 

És - sajna! - teológiát 

Kitanultam, nem hagyva hézagot. 

S most itt állok, szegény hülye, 

Tudatlanul, mint sok esztendeje.

(Márton László fordítása)

És egy másik Goethe-idézet is elém tolakszik, bocsásson meg nekem Szitás Erzsébet, mert igaz, hogy sok mindenben nem értünk egymással egyet vagy a tényeket másként értelmezzük, de legfőképpen nem vele van bajom, hanem azokkal a fiatalokat befolyásoló professzorokkal és tudósfélékkel, akik olyan művi, magyarul idegen nyelvezettel hozzák létre a tudományt, hogy elképedve menekül az írói elemzésektől, a kritikától a műveket szerető olvasó. Nekik, a professzorok egy fajtájának mondom, talán érdemes volna Goethe szavait olykor fontolóra venni, Goethéét, aki azért gondolkodónak sem utolsó: "Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája".

Forrás: Legyel Balázs, Az élet aranyfája, Jelenkor 1998. október 24.

SZITÁS ERZSÉBET "ERKÖLCS ÉS RÉMÜLET KÖZÖTT"

Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versérõl

Az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belsõ élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotó tevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé. A tárgyszerûség és a metaforikus beszédmód egymásba fonódása teremti meg azt a gondolati redõzöttséget, melynek kibontásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk. Ez az energia olyan reprezentációs erõvonalakat képez,melyek képesek a filozófiai hangoltság érzékeny-bölcs szövegbe integrálására Nemes Nagy Ágnes gondolati lírájának talán legsajátosabb jellemzõjeként. A reprezentáció erõvonalai alázatra intik a gondolkodót (a vers szerzõjét) és a továbbgondolót (a vers olvasóját) egyaránt. Mindketten megértést remélnek egy állandó jelenlétét lebegtetõ, de egyetlen konkrét helyhez sem köthetõ alaphelyzettõl: a vers helyzetétõl. Az ehhez szükséges reflexív gondolkodás távolságot teremtõ erejének fenntartásához olyan folyamat szükséges, melynek hullámverései - amint azt a Mesterségemhez címû versben olvashatjuk - "erkölcs és rémület között, / vagy erkölcstelen rémületben" tetõznek. A gondolati dinamizmust - a folyamatos mozgás biztosítékát -, a temporalitás kiiktathatatlansága kelti életre. Ez változtatja a reflexió számára lassú folyammá a tárgyszerû valóságot és magát a léthelyzetet.A dolgok megragadásának irányába, a "név nélküli erõközpont" felé- amint azt a vers lényegérõl a Kékgolyó utca címû esszében írja Nemes Nagy Ágnes - a tárgyak útmutatása szerint kell haladni.A tárgyak puszta jelenlétének hírértéke van, épp ezért információvalképesek behálózni a körülöttünk lévõ világot. Elvezethetnek egy egész "Ding an sich-világ" belsõ redõihez. Ebben az értelemben tehát az emlékezete révén identikus létezõ, az író-gondolkodó a pillanatnyi szituációba szövi bele magát. Ez az alkotói magatartás, a mitikus idõben (a vers idejében), a nyelv történésében koncentrálódik, és a szavak sûrû szöveteként jelenik meg. Maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redõ, melynek kibontása, illetõleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeibõl - ahogyan azt Martin Heidegger Humanizmus - levelében 1 végiggondolta - utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához. Ez pedig a gondolkodás és a költészet feladata.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti
Kimondani, s elrejteni.

- írja Nemes Nagy Ágnes Elmélkedve címû versében. A szó, melynek határdialektikája egyaránt képes a lényeg elrejtésére és elleplezésére, pozícionálja használóját, aki gondjaiba vette, alakítja. Mit jelent tehát a szavakkal való bánásmód, mely egyszerre magatartásformát is elõír? Ne feledjük, hogy a Mesterségemhez nyitó versszakában az erkölcs és rémület metszete a lét teljessége felé tágul, fény és sötétség megragadására egyaránt készen ("Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben"). Itt, láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti résben lesz a megfigyelõ lakhelye; aki képes a szavakkal úgy bánni, hogy a kimondás pillanatában a dolgok megnevezõjével és a névtelen dolgokkal folyamatosan vívott harcából felvillantsa a lényeget. A szemlélõ költõ tanúságtétele ez, aki rejtõzködõ pozíciójából számot ad a külsõ világ felvillanó és a belsõ élet rejtett dimenzióiról. A rejtõzés állapota az objektív lírikus számára távolságtartást és biztonságot is jelent. Hisz az események tanújaként a szemlélõ nem válik a cselekmény aktív szereplõjévé, de részesül belõle. A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetõsége, melynek segítségével a rejtõzködõ tanú meglelheti azokat a kerülõutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól. Ez a tájékoztatás azonban szükségszerûen elleplezõ. Okai az odahallgatásból, a nyelv mélységére koncentráló figyelembõl erednek. Babits Mihály Egyfajta kultúra címû versében a 20. század jellegzetes költõi magatartásmódjának megrajzolásához a szavak folyamatszerûségének kábulatát választja:

A fáradt, modern fajhoz tartozol
és már nem tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügözõ, nyüzsögõ.

Ez a részegítõ szóáradat a maga folyam-erejével a gondolkodás kemény,magányos útjának elleplezésére tör. A költõ-gondolkodó világlátása- az ambivalens létszemléletre koncentráló figyelem, Babits és Nemes Nagy költõi szerepvállalásának tagadhatatlan párhuzamait villantja fel. Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versének kezdõsoraiban írja:

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja

Itt a személyességgel és az idõ dimenziójával olyan immanens élmény-erõ árad szét, mely a szemlélõ pozícióját a létbe vetettség önmagához visszatérõ áramába irányítja. Erre reflektál a következõ két sor:

a koponyám kerek fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Az idõ folyamatos, sûrû jelenlétének elviselése azonban nem engedi a teljes elzárkózást. A keserû magány csontkemény falának ellenállása lesz az a határhelyzet (és egyben reprezentációs erõvonal), mely az Énre úgy reflektál, hogy megmerevedett jelenné teljesedve, a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül. Ez a mindenkoriság teremti meg a biztos mozgásteret a nyelvben. Abban a nyelvben, mely - megintcsak heideggeri értelemben - a használatára biztat, az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetõségeit nyújtja. Hisz a katartikus erejû, birtokolhatatlan végtelenség szövegbe integrálása a "lelkem szikla, testem végtelen" (Alázat) chiazmatikus sorában olyan erõvonalak együttesét reprezentálja, melynek végiggondolására az elõzõ sorok feszültségterében találunk biztatást:

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

Kérdés, hogy itt a szavakkal ûzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélõdésnek, illetõleg a kettõ képlékeny egymásba játszásának tekinthetjük-e? Kétségtelen, hogy a metaforizációs folyamat, melynek a szemlélõ részese lesz, nem statikus és nem is viszonylagos, sokkal inkább - mint a vers felütése jelzi - fárasztó. Az idõ folyamatos jelenléte: sûrû és lágy. A gondolkodás teljességre törõ, kemény feladata ennek értelmében állandó küzdelmet jelent az idõvel, mely a szemlélõ és a világra figyelõ szubjektum fáradozásából adódik. A küzdelem a versben olyan mozgást reprezentál, mely a metaforák redõiben nyomot hagyó emlékezés-folyamattá szelídül.Paul Celan Meridián címû elõadásának egyik legszebb gondolatmenetében úgy ír a versrõl, mint ami a trópusok útján keresi helyét. A vers magányos, épp ezért folyamatosan úton van. Írója csatlakozik hozzá, s a vers társas magányában alkot: a figyelem, a szemlélet, az érzékelés és emlékezés kíséretében ír. A vers mindig feltételezi a másik jelenlétét ("ketten vagyunk, mikor magam vagyok" - írja Nemes Nagy Ágnes), hozzá intézi szavait: átviszi, vagy át akarja vinni magát az úton a másikhoz azzal a képlékeny bõséggel, mely egyszerre omló és kemény. Az út meglelése azonban nem szükségszerûen adott. Lehetetlen egyszerûen rátörni. Hisz ott, ahol a rátalálás is bizonytalan határok között ingadozik, a dolgok rejtõzve figyelõ szemléletének elvesztése fenyeget. Mégis - visszatérve Celanhoz - milyen utakat kellene választani a lényeg megragadásához? "Kerülõutakat tõled - hozzád? Csakhogy olyan utak ezek - hány meg hány más út között -, melyeken hangzóvá lesz a nyelv és létrejön a találkozás: egy hang útjai az érzékelõ másik felé, teremtményi utak, léttervek talán, elõreszaladások önmagunkhoz, miközben keressük magunkat... Hazatérések." 2 A megszólító és megszólított (Paul Celan), a megnevezõ és névtelen (Nemes Nagy Ágnes) egymásra találásának majdnem képtelen helyzetében gyökerezõ gondolati költészet találkozási helyei. A mûvészet megismerésének és az önismeret kerülõútjainak folyamatos tapasztalata, melyen a trópusok vezetnek keresztül. "A tárgyak erõtere vigasztaló" - írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes. E kijelentésben rejlik az objektív líra reprezentációs erõvonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti: a már alig megragadható, de végiggondolható, és a még szavakká formálható, de sûrû szövetté redõzõdõ képek találkozásainak kölcsönviszonyát. A tárgyakhoz fûzõdõ kapcsolatáról Nemes Nagy Ágnes egy másik írásában azt olvashatjuk, hogy a vers rendelkezik egy olyan többlettudással, melyrõl a vers írója nem tud -"(...) egy arány, egy ritmus, egy lelki alak (Gestalt),amelyek azonban képesek valami eddig ismeretlent közvetíteni." 3 Ez az ismeretlen, a képzelõerõ szabad játékának és az értelem rendezõ elvének szoros együttmûködésével, olyan élettel szövi át a nyelvet, mely dinamikus határhelyzetet idéz elõ a távolság megragadása és fenntartásának lehetõségei között. A gondolkodástörténet néhány kulcsfontosságú szövege irányába tett kitérõ során világosabbá válhat a szemlélõ fent vázolt távolságtartó pozíciója. E kerülõ úton végighaladva a nyelvvel vívott küzdelem és a gondolkodás szoros kapcsolata is érzékelhetõbbé válik. Friedrich Nietzsche A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról 4 címû 1873-as írásában találkozunk elsõ ízben a filozófia és a metafora egészen újfajta implikációjával, mely aztán döntõen befolyásolta a 20. század metaforáról kialakuló gondolkodásmódját. A költõi és filozófiai metafora közötti rejtett elõfeltevések biztosítják azt a kapcsolatot, mely Paul Ricoeur tömör megfogalmazása szerint annyit jelent, hogy "a filozófia el-nem-gondoltja a metafora ki-nem-mondottját anticipálja." 5 Ha tehát a filozófia megelõzi a metaforát - mely Nietzsche írásának kulcsproblémája -, úgy a költõi metaforaalkotás õsképei már eleve rögzített "tér- idõ- és számviszonyok utánzása a metaforák szférájában." 6 Ezt azonban semmiképp sem tekinthetjük korlátozó érvényû gesztusnak,sõt a dolgok lényegének megragadásában - amint azt a fent idézett Nemes Nagy Ágnes sorok is mutatják -, a fogalomalkotás szempontjábóligen jelentõs kerülõutat jelentenek. Nietzsche ugyanitt írja, hogy minden fogalom a nem-azonos azonossá-tétele révén jön létre. Vagyis a fogalom nem egyéb, mint egy metafora maradványa (ez a meghatározó gondolata Jacques Derrida Fehér mitológiájának 7 is, mely szintén megkerülhetetlen részét képezi a metafora-értelmezés jelenkori alakulásának). Ha mindezt a nyelv problematikájára vetítjük, akkor a metaforaalkotás alapvetõ emberi ösztönéhez jutunk. Ennek mozgatójaa dolgok szükségképp szemléletes megragadása. A nyelv által nem magukat a dolgokat, vagy az igazságot - ez Nietzsche egy évvel késõbb, 1874-ben keletkezett retorika-elõadásának 8 talán legfõbb tanulsága -, mindössze azok egyik jellemzõ tulajdonságát érzékeljük. A mûalkotások (legyen szó költeményrõl, prózáról, vagy képzõmûvészeti alkotásról) szükségképp megjelenítései a dolgoknak, melyek lényeg-szegmentumokat rejtenek magukban. A nyelv, melyen keresztül kifejezésre jutnak, ebbenaz értelemben a doxát és nem az episztémét közvetíti. A metafora kitüntetett szerepét is jobban érthetjük, ha figyelembe vesszük, hogy az a szavak átértelmezõjeként mûködik, feltevésekkel él. A metaforák azonban struktúrájukból következõen nem helyettesíthetõk és nem cserélhetõk fel másra: kerülõutak, a nyelvben lakozók (Bewohner) létérvényét biztosító képek. A szellemi erõtér, mely a költeményben egyetlen képpé vagy képhalmazzá rétegzõdve a nyelv történéseként felszínre tör, így realizálódik (ezt fogná egységbe a tér-képzés fogalmi pozíciója). A gondolkodás fáradozásai során megsokszorozódott jelentésértékû és sûrû szövésû szavak (a költõi metaforák) a reprezentációs erõvonalak mentén - térben és idõben egyaránt - az értelem kibomlásához vezetnek. A rejtõzködõ szemléletmódja, emlékképek és vágyak energia-maradványain átvezetve alakul saját történettel rendelkezõ - Derridával szólva - metafora-fogalommá. Ez az alkotói magatartás olyan hullám természetû fogalom immanenciáját jelenti, mely a dolgokról való tudást, a megismerés lehetõségeit eredményezi. Soha sem egyetlen jelentésre koncentrálva, hanem teret engedve a dolgok különbözõségének. A tárgyak erõtere a különbségbõl: a megnevezett és név nélküli, a meglévõ és a hiányzó differenciájából indukálódik. Az objektív líra reprezentációs erõvonala az elõzetes tudás aktivizálására irányul. Nemes Nagy Ágnes Alázat ának legsûrûbb szövésû sorában írja: "a lelkem szikla, testem végtelen", s az episztemológia iránti vágy erejére, az identikus emlékezés egymásra rakódó szemléleti mezejére bízza a továbblépést. A tömörségével ámulatba ejtõ erejû sor, az értelmezés bizonytalanságát hívja elõ, mely a következõ sorok egymás mellé állított emlékképein keresztül a differencia mozgásba lendítését követeli. A költõ részint egy általános kulturális emlékezetre utal (Egyiptom szövegbe integrálásával), részint a szubjektum identikus emlékezetére (a gyerekkor képének felvillantásával) :

De mindez fáraszt. Indulnék tovább
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,

A két kép között kapcsolatot biztosító fõnévi igenév (fürödni) ,az idõ folyamatának nem csak távolságteremtõ, de tisztító szerepét is hangsúlyozza. A türelmetlenség azonban, mely az emlékek sokféleségét egyetlen sorba sûrítõ nyelvi eszközök révén rést hagy a vágy színt és fényt implikáló erejének, újabb erõteret hoz létre. A vágy ereje, mely itt a vélekedés elmosódó karakterjegyeit hordozza magán, a múltból elõtûnõ képeken keresztül alázattá szelídül, vigaszt nyújt. A múlt képei tárgyiasulnak a jelenben - erre utal a felderengtek igemúlt idejû szemlélete. A kimondásukhoz elengedhetetlen metaforikus nyelv az objektív gondolkodás olyan képességét jelenti, mely felméri a részletekben látás jelentõségét, a távolságtartás fontosságát. Az objektív lírikus ugyanis az ébredés alázatával kezeli nyelvét. A gondolkodói magatartás mögött rejlõ érzelmi bélést, az alázatot olyan kölcsönviszonyalapján mûködteti, mely a megértés elengedhetetlen feltételévé válik. Ez a metaforizációs mozgás, a maga elbizonytalanító erejével, enged bepillantást a költõi nyelv mélységeibe. A lázadás és határszegés, illetve a létbe vetettség és determináció eredeténél fogva ellentétes pozíciói közötti képlékeny egyensúlyt olyan kerülõútra tereli, mely biztosítja a kívül kerülés (sajátos szemlélõdõ és önszemlélõ) pozícióját. A "fogyó türelmem alján felderengtek" kijózanító sora a záróversszakban az önreflexió konkrét szituációba helyezésével bontja ki ezt a paradox léthelyzetet. A hûvös öneszmélés olyan rejtekezõ magatartásforma, mely a türelmetlenség mélyén virradó alázat tal nem vezet teljes kiábránduláshoz. Az ébredés ugyanis - mely az értelem keresésének szinonimájaként, folyamatos jelenlétérõl ad számot - olyan ígérettel rendelkezik, melynek nem a célja lesz lényeges, hanem a nyelvbõl kibomló világló-rejtõzõ (Heidegger) megértésre irányuló felhívása. A ráébredés mozzanata - erkölcs és rémület között -, a nyelv biztatására figyelõ szemlélõt a megismerés utáni vággyal a lét megértése irányába tereli. Olyan komplexitásra törekedve próbálja az empirikus tárgyi világot az önreferencialitással egyesíteni, mely színérzékeny figyelemmé állandósul:


S mig ülök, hûs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.


Az eredendõen kétféle (belsõ és külsõ) kék szín iránti érzékenységrõl - melyek közül az egyik elgondolhatóvá, a másik láthatóvá tehetõ -, azt kell tudnunk, hogy szembesítésük valóságos egzisztenciális meghökkenés kiváltója lehet. A rácsodálkozás aktusát a szemlélõ részletekben látó képessége idézi elõ. Nemes Nagy Ágnes tárgyakhoz kötõdõ lírájában a fogalmak felvillanó, majd eltûnõ még tûrhetõ szenvedése színes képpé vetíthetõ világot explikál. Ebben ugyan szigorú logikai úton nem igazolható, de a költõi metaforák világában bizonyosságként értelmezhetõk azok az esszé-sorok, melyek könyörtelenül reflektálnak a mindent körülölelõ racionalitásra: "Visszaemlékszem arra a kékre, ami nincs is, ami egy fogalom teste volt csak, valamilyen igazolatlan létezés. Átcsap fejem fölött az a fajta kékség, formája nincs, csak színe és szuggesztiója. Átcsap fölöttünk az engedetlen evidencia. Mit is csinálnánk nélküle?" 9 (kiem. tõlem, Sz. E.) A költõi tudatosítás határainak elleplezése, csakúgy, mint a verszáró soraiban, felfejthetõ: a metaforikus mozgás, a megnevezett és névtelen redõi közötti tér-képzés reprezentációjaként jelenik meg. A képzelet erõvonalainak szabad játéka a dolgok lényegének keresésén fáradozik. Ebben nemcsak az egzisztenciális meghökkenés útját, hanem az alapvetõ létprobléma: a tudatos lét érzelmi hátterének kifejezését elõidézõ kerülõutat is az alázat útja jelenti. Járhatóságának feltételeit az alkotói morál és a belõle kibomló szavak ereje szervezi egyetlen költeménnyé. A menekülés tárgyi bizonyítékaként azonban lehetséges-e egyfajta rémület elõidézte menekülési útvonal, melyet a képek egymásra rétegzése irányít? Egy olyan helyettesítési eljárás (metaforizációs mozgás), mely a gondolkodás állandó együttmûködésére, az értelem szüntelen felülvizsgálatára szorul: kerülõút, mely sokféleséget implikál? Az alázat, az út megtételének alázatát is jelenti. A vers írója és a róla gondolkodó - a szubjektum reflektív készenlétén és folytonos korrekciókészségén keresztül - egyaránt aláveti magát egy objektív jelekkel nyelvbe zárt szakasz megtételének. A vers társas magánya (az alkotó és maga a vers) így jelent felhívást a gondolkodás társas magányára (az értelmezés folyamatára). Olyan nyelvi önreferencialitás kibontását kínálja, mely a továbbgondoló (befogadó) aktív együttmûködésével teljesedhet ki. Az a határhelyzet, ahol a szavak elrendezése önmaga érvényét keresi - a könyörtelen evidencia kívülrõl, és az egyéni nyelvhasználat szabadsága belülrõl - a szükségszerû alázat kerülõútja is, mely az önismeret ösvényéhez vezet. Nemes Nagy Ágnes fény- és színérzékeny lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövõdnek. A tudatos és fegyelmezett költõi nyelvhasználat lehetõségeinek differenciájában vívott harcok átláthatatlanok. A meghökkentés és váratlanság képi eszközei, a trópusok erõterébõl törnek felszínre, de mire szavakká, sõt verssorokká rendezõdnek érzékeny-bölcs bizalommal keresik helyüket a nyelvben. A vers mitikus ideje: a pillanat és végtelen között feszülõ jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozofikus hangoltságot ésa lírai tömörséget. Nemes Nagy Ágnes Alázat a, a költemény alázata, mely az objektív gondolkodás képességét, a koncentrációt és fegyelmet követelõ metaforikus gondolkodás felfogását igényli. A költõi metaforaalkotás feltételezéseibõl és a róla való tudás töredékeibõl alakuló virradó alázat a gondolkodás társas magánya mellett, a megismerés folyamatában való koncentrált részvételre is megtanít. Az alázat tehát olyan kerülõúttá válik, mely mindig a nyelv peremén, a dolgok szegélyén sûrûsödik egyszerre szilárd és képlékeny, megragadható és elillanó képek szövetévé: a gondolkodás sokrétû létmódjává.


Jegyzetek

1 Martin Heidegger: Levél a "humanizmusról" . In: "...költõien lakozik az ember ..." (Szerk. Pongrácz Tibor) Bp.-Szeged, Pompeji, T-Twins, 1994. 117-171. o. (ford. Bacsó Béla)

2 Paul Celan: Meridián . In: Átváltozások 3. sz. (1995.) 59. o. (ford. Kurdi Imre)
3 Nemes Nagy Ágnes: Tárgyak. In: Uõ. Szó és szótlanság . Bp., Magvetõ, 1989. 528. o.
4 Magyarul: In: Athenaeum 1992. I./3. 3-15. o. (ford. Tatár Sándor)
5 Paul Ricoeur: Metafora és filozófia-diskurzus . In: Szöveg és interpretáció . (Szerk. Bacsó Béla) Bp., Cserépfalvi, é.n. 66. o. (ford. Gyimesi Tímea)
6 Friedrich Nietzsche: Id. mû, 12. o.
7 Jacques Derrida: Fehér mitológia . In: Az irodalom elméletei V. (Szerk. Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor, 1997. 5-102. o.(ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán)
8 Friedrich Nietzsche: Retorika. In: Az irodalom elméletei IV. (Szerk. Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor, 1997. 5-49. o. (ford. Farkas Zsolt, kontrollford. Szijj Ferenc)

9 Nemes Nagy Ágnes: Hányféle kék van? In: Uõ. Szó és szótlanság . Bp., Magvetõ, 1989. 568-569.

Forrás: Szitás Erzsébet, Erkölcs és rémület között, Jelenkor, 1998. július 8.