Egy este Antigonéval

Kilenc évadon át ívelő klasszikus. Nem először láttam a Térszínházban az Antigonét. A darab kilenc éve megy - változatlan sikerrel. Ennyi idő után is magas művészi hőfokon adják elő a társulat tagjai a sorstragédiát.


A darabot Bucz Hunor rendezte, Mészöly Dezső fordítása alapján. A címszereplő Zanotta Vera.

A Térszínház 1969 óta létezik, tehát jövőre lesz 40 éves, és noha már évtizedekkel ezelőtt bizonyította létjogosultságát és magas szintű előadásokkal és bemutatókkal biztosította helyét a színházi világban, időnként még ma is szinte a létért kell küzdenie, ami számomra érthetetlen és felháborító. A Társulat szent enthusisasmustól áthatva naponta "feszül föl a keresztre" - panaszkodás és zokszó nélkül. Színészek végzik a pénztáros, a közönségszervező, a jegyszedő és még ki tudja, ki mindenki munkáját - a hivatásukból adódó szakmai feladataikon kívül. A nyilván fárasztó és "kiveséző" előadás végén egyiküknek mindig van ereje kedvesen invitálni, majd beszélgetni az érdeklődő és kérdezni vágyó közönséggel (semmi kényszer: az marad és az megy haza, aki akar), miközben a másikuk egy zsúrkocsivá avanzsált gurulós tárolón behozza a kerámiapoharakat és az alumíniumforralóban gőzölgő teavizet, majd rövid előkészület után teát szervíroz a beszélgetőknek.

Az Antigoné-előadás jó példa az ógörög tragédia lényegi "feltámasztására". Nem szabad téren, nem tízezer fős publikum előtt, hanem piciny térben, stúdió-körülmények között folyik a beavatás, ám nemcsak a thébai mondakör és a szerencsétlen sorsú Labdakidák világába, hanem a kardalok, az epeisodionok, a stasimonok, a kommos felismerhető közelségébe; az akció-dikció klasszikus egyensúlyába; a mítosz - rítus - dráma szerves egységébe; a cselekményhez látszólag nem, de lényegileg nagyon is kapcsolódó Dionysos-kultusz szakrális aspektusánakmegérzésébe; egyfajta egyéni (és közösségi!) katharsis-élménybe: bármiféle színház okának, céljának és leglényegének megértésébe.

Pedig sehol semmi művészi vagy művészkedő "fogás" vagy rafinéria. Az előadás minden eleme nagyon-nagyon egyszerű, letisztult. No de Peter Brook óta tudjuk, hogy nem is kell sok minden: "Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék." (Peter Brook: Az üres tér. Budapest, Európa, é.n. "Modern Könyvtár 234. Ford. Koós Anna)

A szereplők időnként maszkot viselnek, de amikor nem viselik, akkor is a kezükben tartják. Ez a szokatlan, maszkokban való előadás anno a kriikusokat is elgondolkoztatta. Koltai Tamás például így értelmezte:

"Terhet vesz a vállára Bucz Hunor, amikor maszkokat használ a Térszínház Antigoné-előadásán. Perger László maszkjai fölnagyított, megnyújtott, eltorzított, levélfüzérrel keretezett fejek, amelyek megváltoztatják a test arányait, és bábszerűvé teszik a figurát. Dróthálóra készültek, kissé áttetsző anyagból; ha láttatni nem is, sejtetni engedik az arcvonásokat.

A rendezői szándék világos, de az első percekben idegen. Megszoktuk, hogy a minimáltérben éppen a test- és arcközelség hat. A modern konvenció szerint a szobaszínház kevés gesztusra és érzékeny mimikára épít. Nyilvánvaló volt a maszkok paradox szerepe az ógörög színházban: a nézőtől való fizikai távolság legyőzésére és a mítosz hétköznapoktól való eltávolítására, azaz a stilizációra szolgáltak. De mi oka lehet arra mai színháznak, hogy a tőlünk már végtelenül távolinak tűnő mítoszt a mindennapokból adódó megfelelések keresése helyett egyértelműen "eltartsa" magától?

A válasz egyszerű: a mítosz visszaperlése. Bucz Hunor számára a mítosz fontosabb, mint a realitás, a rituális megközelítés tartalmasabb, mint az antik "sztorik" lefordítása pszichológiára vagy szociálpolitikára.

A maszk stílust kényszerít az előadásra. A maszk száműzi a mimikát, és fölértékeli a verbalitást. A maszk mögött a szöveget plasztikusabban kell mondani; nem föltétlenül emelkedettebben, de mindenképpen "oratorikusabban". A maszk meghatározza a gesztust: száműzi a naturalizmust, és bizonyos koreográfiára kötelez. Az egésznek megvan az a veszélye, hogy túlsúlyba kerülnek a formai elemek, és az előadás esztétizálóvá, "művészkedővé" válik.

A Térszínház elkerüli a csapdát. A kezdeti idegenkedés már Antigoné és Iszméné első jelenetében megszűnik. (...)

Egy idő után a maszk mintegy megelevenedik - az akusztikai áttörés után ezt nevezhetem biológiainak, - vagyis ugyanaz történik, ami hasonló esetben a bábszínházban: átlelkesül a színészi hitelességtől. Azt is mondhatnám, hogy a maszk fokozatosan átlényegül arccá; ami korábban torznak, idomtalannak tetszett, egyéni vonásokkal egészül ki, megjelennek rajta az érzelmek, és a szituációtól függően mintegy teljes fiziognómiájában mutatkozik meg. Anélkül, hogy a megjelenítésnek a legcsekélyebb köze lenne a lélektani realizmushoz. (...)

A szerepkettőzések lehetősége a maszkokból adódik, és maradéktalan igazolást nyer. A thébai karnak is kettős funkciója van, amire szintén maszk predesztinál. A szituáción belül a kórus tagjai maszkot viselnek, gesztusaikat a megszólaláshoz igazítják, magatartásuk megfelel a bábszerűség konvencióinak. Amikor a kar a történet narrátorává s egyben erkölcsi kommentátorává válik, a színészek leveszik a maszkokat, és a "meztelen arc" közvetlen kapcsolatba kerül a nézővel. Egy-egy kitüntetett pillanatban Antigoné és Kreón is megmutatja arcát, miközben a színész a feje fölé tartja a maszkot: szerep és színész, a megmutató én és az azonosuló én villanásnyi - ha tetszik, brechti - különválása zavarba ejtő s egyszersmind megtisztító (kathartikus). A közelítés és távolítás ilyen érzékeny dialektikájára épül az előadás.

Régi magyar hangszereken kíséri magát a kórus, ami éppúgy illik a föltámasztott rítushoz, mint a háttérfüggöny mögül diszkrét eljárással áttűnő árnyjáték barbár mágiája. Egyszerű és pontos színház; eléri amit akar."

(Koltai Tamás: A mítosz visszaperlése. Színház, "Kritikai Tükör" rovat, 1996. december)

Én sem mondhatok mást. Nem tudom annyiszor megnézni, hogy unjam. Ismerhetem bármi régen, mindig találok benne valami újat. Legjobb megnézni, egyéves szünetekkel, többször is.

KAΘAPΣIΣ

Tasnádi István: Nézőművészeti Főiskola című drámájáról

Szatíra egy részben. A Tatabányai Jászai Mari Színház vendégjátéka a Vidám Színpadon. 

Szerző: Tasnádi István (1970). 

Szereplők: 

Vancsók Márió: Scherer Péter, 

Szagolnyák Imre: Mucsi Zoltán, 

Színházi Lacika: Katona László. 

Rendezte: Árkosi Árpád.

A darab internetes zanzája a Vidám Színpad korábbi oldaláról:

"Az előadás valamikor a közeli jövőben játszódik, amikor már senki nem jár színházba. A nézők elszoktak a színháztól, mert kényelmetlennek találták; egy ideig megpróbáltak úgy viselkedni a színházban, mint a moziban, vagy otthon a tévé előtt, de ebből rengeteg konfliktus fakadt. A színészek egyre többször keveredtek velük vitába, sokszor leállt vagy félbeszakadt az előadás, míg az egyik Hamlet előadás alatt a címszerepet játszó színész Yorick koponyájával fejbe dobta az egyik popcornozó nézőt. Az igazi tragédia azonban egy Cid előadáson következett be, mikor két felbőszült statiszta a nézők közé hajított egy másfél mázsás kandelábert - négy halott, tizenöt sebesült. A kormány bezáratta az összes színházat.

Ennek már három éve. Itt az ideje az óvatos nyitásnak. A Kultuszminisztérium prevenciós alapja létrehoz egy felsőfokú oktatási intézményt, mely diplomás nézőképzéssel foglalkozik. A diploma tulajdonképpen egyfajta jogosítvány, ami igazolja, hogy tulajdonosa alkalmas a színházban rá váró fokozott pszichikai és fizikai terhelés elviselésére." ...

Több mint főiskola

A Nézőművészeti Főiskola a Thália Régi Stúdiójában

Kimutatták, hogy egy átlag néző átlagosan 28 percnyit pislog egy átlagos színházi előadás alatt. Tehát: hogy írhat egy átlagos kritikus kritikát az adott átlagos előadásról, ha átlagosan fél órát csukva tartja a szemét? Mindez Tasnádi István, a nem is olyan régen az év kritikusa címet is elnyert drámaszerző Nézőművészeti Főiskola című új darabjában hangzik el. Mit lehet ilyenkor csinálni? Valamit mégis írni kell. 

"Nincs mese" - jelentik ki egy meseregényben, Békés Pál Kétbalkezes varázslójában. Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című szatírájában a "Nincs színház" mondat nem hangzik el, de a helyzet hamarost bekövetkezik. Az első percekben a Thália Régi stúdiójában Végvári Tamás búgó hangja (mintha David Attenborough) segítségével megtudjuk, hogyan született a Taps és a Színház, majd éles váltással történelmi adatokban megismerhetjük a színház hanyatlásának jövőbe ívelő folyamatát. 

Merthogy a mese a közeli jövőben játszódik, amikoris a színházakat a veszélyességük és a nullához tartó nézőszám miatt bezárják. Ennek ellenére néhány kiégett színészben felpislákol a régi láng, és megalapítják az első hivatásos nézőképzőt, s máris felsőoktatási szinten. Ehhez sikerül partnert találniuk, nem is akárkit, a Kultuszminisztérium lelkesen karolja fel a kezdeményezést. 

A Krétakör és a tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciójában Árkosi Árpád rendezi a darabot. Néhány kelléket ad segítségképpen a játszók keze ügyébe, és elkezdődik a féktelen őrület. Mucsi Zoltán és Scherer Péter összeszokott kettőséhez Katona László csatlakozik, hogy módszeresen, szakszerűen tegye "alá" a poénokat a két másiknak. 

Nehéz meghatározni, hol végződik a darab, és hol kezdődik a színész. Tasnádi darabjaiban mindig nagy szerepe van az improvizációnak, s erre a Nézőművészeti Főiskola ismét csak jó példa. A közel két és fél óra célja nem más, mint a katarzis elérése. Ez be is következik, de nem a hagyományos módon. Tasnádi darabja és Árkosi színészei a katarzist, vagy ahogy a nagy, igazi, főiskolai táblára fel is vésik, a KATHARSZISZ-t a röhögés segítségével hozzák el a néző számára. 

Nem csupán nevetésről vagy kuncogásról van itt szó. Itt az ember, kortól, nemtől és egyáltalán: mindentől függetlenül szemérmetlenül röhög, nem tartja vissza magát, mert a mellette ülő ember szintén ugyanezt teszi. Pedig közben olyan fogalmak hangzanak el, mint integrál-számítás vagy adszorpció. 

Miért is röhögünk tehát? Egyszerű: magunkon röhögünk, a saját hülyeségeinken, a sebezhetőségünkön, azon, ahogy szerencsétlenkedve végigülünk egy-egy színházi előadást, miközben legszívesebben mi is hozzávágnánk valamit a játszókhoz, ha az nem lenne illetlen dolog. 

A Tháliában ilyen nem fenyeget: Mucsi Zoltán meg nem értett értelmiségiként, beleélős színészként grasszál a színen, hajszálpontosan ugyanolyan hangsúllyal és hanglejtéssel mond el hülyénél hülyébb sorokat (pl. "Anyu, szép vagy, anyu, szép vagy…"), s végül neki jut a KATHARSZISZ elérése is. Scherer Péter mitugrász menedzserként vezényli az előadást, neve is beszédes. Vancsók Márió semmit nem bíz a véletlenre, különböző találmányokkal próbálja magát bedolgozni a tudományos életbe, de az valahogy soha nem kér belőle. Így aztán marad a pedagóguspálya és a nézőképzés. Katona Lászó arcán egy kölyökkutya odaadása: Színházi Lászlója maga az élő figyelem, a tanársegédek gyöngye, s a hangsúly ezúttal a segéden van. 

Nézzük ezt a három színészt, szívünk megtelik szeretettel, ami ugye nem is olyan nehéz. Még akkor sem, ha folyton zaklatnak bennünket, átültetnek a nézőtér egyik székéről a másikra, s egyáltalán: már a legelején beterítenek tüllel, merthogy a színházat bezárták. Még az sem zavar senkit, hogy a nézőtéren pár perc alatt kb 40 fok lesz, iszonyatos páratartalom és emberszag. Ez is a rítus része. Szenvedj, néző - tartja a mondás, de a néző nem hajlandó szenvedni. Legfeljebb akkor, amikor vége a játéknak, és észreveszi, hogy csatakokban lóg rajta minden ruhadarab. Node sebaj, hiszen ha körülpislog, rájön, hogy a többiek sem néznek ki jobban. Ha így vesszük, az este végén biztosan messziről megismerhetni a Nézőművészeti Főiskola hallgatóit.

Kónya Orsolya recenziója a kontextus.hu-n

Nekem már nem is kell semmit mesélnem a tegnapi előadásról, mert a színházi fórumon találtam éppen erről egy bejegyzést, amely pontosan fedi az én vélekedésemet is. Ritka, hogy szinte szóról szóra azt írja valaki, amit az előadás alatt, után gondoltam erről az egészről. Idézem:

"Nekem még mindig komoly fenntartásaim vannak a darabbal (hangsúlyozom: a darabbal) kapcsolatban: megíratlannak érzem. Sokszor nagyon "ott van", a csúcsokról viszont nagy a zuhanás, rettenetesen egyenetlen a tempó. Azt hiszem (és ezt az egyik szereplőtől meg is kérdeztem és mondta, hogy igazam van - vállveregetés, gratula stb.), hogy a rendező nem rakott le elég cölöpöt, és túl sok van az improvizációra bízva (mert, ugye jelenetfüzérből indult a darab). Az meg, ugye, pillanatnyi dolgok függvénye. Viszont az teljesen hibátlan, amikor Lacika beziázozza a kezét és tornagyakorlatait megkezdi. Meg Vancsók tanár úr képlete. De nekem ez is olyan egyszernézős. Jó, 3x láttam, mert kíváncsi voltam, hogy alakul ..."

(Írta: timcsili, 2004.03.24-én a szinhaz.hu régi honlapján)