a hal csontváza sófehéren
akár egy háló fölragyog
bedeszkázzák kátrányos éggel
szorgos hajóács angyalok
a hal lélegzik útra készül
elviszik sárga izmai
vontatják végtelen kötélen
Santiago oroszlánjai
A fenti vers a kortárs magyar költészet, próza és dráma meghatározó alkotójának, Parti Nagy Lajosnak (1953) a szövege: Angyalstop című verseskötetének (Budapest, Magvető, 1982) egyik darabja.
A két sorba sűrűsödő nyitó hasonlatot a fehér színárnyalatok uralják: az égető napsugaraktól kivilágosodott halcsontváz, a víztől „bepiszkolódott” halászháló már nem csontfehér, már nem szürkésfehér, de „sófehér”. Ez a jelző ugyanakkor nyelvi játék, rájátszás is a nagyon hasonló "hófehér"-re.
A hal csontmaradványának a látványa is, a lényege is hálószerű: maradt, van valami, ami összetartja, láthatóvá teszi a semmit, a hiányt. És meg is fordul a „képlet”: maga a semmi, a hiány válik valamivé, létezővé ezáltal. Létező helyett a létező VÁZA létezik, és helyettesíti a létezőt. De nem csupán helyettesíti, hanem ténylegesen LÉTEZIK is mint új, másfajta minőség. S ebből a létezőből mint új, másfajta minőségből már hiányzik a hiány: ez a létező önmagában már hiánytalan, teljes. Hiszen lélegzik, bár bedeszkázzák – az éjszakai ég koporsódeszkáiból monstre utazóládát vonva köré – a mennyei hajóácsok. Igen: lélegzik. És útra készül a Nagy Hal. Vakító fehér csontjaira száradt-sárgult izmainál – mint végtelen kötélnél – fogva húzzák, vontatják kint a tengerparton a hozzá egyedül méltó királyi ragadozók: oroszlánok. Ám nem valóságos oroszlánok, hanem Hemingway öreg halászának, Santiagonak álombeli oroszlánjai…
Az álmok erejénél fogva átminősülhetnek, új életre kelhetnek a kudarcaink is – mint hiábavaló, de heroikus küzdelmeink és sajgó hiányaink vakító, úszó emlékművei.
Egy irodalmár és a szerző röviden az Angyalstop (1982) című kötetről:
„Parti Nagy már indulásakor sem azzal próbálkozott, hogy ’önmagát’ rajzolja meg vagy köröl (bár sem úgynevezett ’tárgyias’ lírát, sem úgynevezett ’szereplírát’ nem talált ki maga helyett): a verset rögtön eloldotta a személyes (mondhatnánk: pszichologizáló, mondhatnánk, példázatos, mondhatnánk: hősi) problematika alanyi kötöttségeitől, s szabadjára engedte nemcsak fantáziáját, nemcsak nyelviségét, hanem költői megközelítéseinek nézőpontjait is”.
(Margócsy István)
„’Külön’ játékosság számomra sose létezett a verscsinálásban, csak alakítás volt, véresen komoly tárgyak (ironikus) alakítása. Játék a nyelvvel, rontása, törése, nyüstölése. De hát minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel, kirakósdi, térbeli, időbeli dominó. Elemek megfelelése, viszonya, anyag, gyűrhető, alakítható, kiismerhetetlen és csodálatos anyag. Nyelvhús. Teremtés, munka, melyből és mely által létrejön valami, ami működni kezd és működtében elhagy, több, legalábbis más lesz, mint amire szántad, szánódott. Valami, ami még konszenzuális, tehát hagyományozható, de már egyszeri, egyedi, sosemvolt. Nyelvhús, amely beretvaél, Isten áldja a képzavart.”
(Parti Nagy Lajos, Keresztury Tibor interjúja)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése