Philémón és Baukis

Klasszikus római költők >>  (klark)

Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43 - Kr. u. 17.) 

(Átváltozások, 8, 611-724.)

Hallgat már a folyam, Bámulják mind e csodákat:

Ixion fia meg, minthogy vadszivü s az istent

megveti mind, e nagyon hívőkön csak nevet, így szól:

„Mind mese ez; túlsok, mit vélsz, Achelous, az égről,

hogyha, minek csak akarja, alakját elveszi s adja.”

Mind megdöbbentek, s az ilyen szót nem helyeselték;

s adta Lelex legelőbb, érett-koru, -lelkü, a választ:

„Végtelen ám a hatalma, határt sosem ismer, az égnek;

s mit csak az égilakók kívántak, teljesedett is;

s hogy sose kételkedj: hárs mellett tölgyfa magaslik

phryg halmok közepett, közepes kőfal körülöttük:

láttam, mert Pittheus odaküldött egykoron engem,

minthogy az apja, Pelops volt régen e föld fejedelme.

Nem távol tó áll, tó most, hajdanta lakott föld,

most szárcsák, vöcskök, vizityúkok lakhelye, posvány.

Arra halandó képében Jupiter s vele pálcás

gyermeke jött, Atlantiades, de levetve a szárnyát.

Kértek ezer házban pihenőt és éjjeli szállást,

zártak ezer házat reteszek; hanem egy befogadta

mégis a két istent, csak sásfedeles kicsi kunyhó,

ám jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philémon

házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek

együtt, és a szegénységet megvallva viselték

könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;

ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:

ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.

Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek,

és fejüket hajtván alacsony kapuján bekerültek,

már elibük széket hoz az agg, le is ülteti őket;

rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövésűt,

tűzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt

tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot

s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel;

fölszelt mézgafenyőt, padlásról hozza a rőzsét,

tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen.

Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,

fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről

ágas villával leemel füstlepte szalonnát,

mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,

és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára.

Múlatják az időt közben, csalják csevegéssel,

várakozásuk könnyü legyen. S ama bükkfa-medencét,

falbaütött szögről mely függött görbe fülével,

langyosodott vízzel töltik, fürdetni a lábuk;

állt a középen egy ágy, raknak rá nádbuzogánynak

pelyhével töltött vánkost; fűzből keret és láb.

Nádbuzogány-pelyhes vánkost tesznek kerevetre,

rendezik el buzgón; fűzből kerevet-keret és láb;

rá takarót tesznek, mit egyébkor elő sose vesznek,

csak szent ünnepeken; de bizony hogy ez is csak öreg volt

és foszlott, illő mindenhogy a fűz-kerevethez.

Dőlt le a két isten. Nekitűrőzködve, remegve

asztalt ád az anyó: de a háromból rövidebb volt

egy láb: tettek alá cserepet, s eltűnt a különbség,

már egyenes; lapját zöld ménta sikálja simára.

Tiszta Minervának kétszínü bogyója kerül rá,

s ősszel termő som borseprő-óvta gyümölcse;

répa, cikória is, sajttá sürüdötten aludttej,

s véle tojás, langyos hamuban forgatva kifőzött,

mindez agyagtálban. S keverő, ami éppoly ezüstből

volt vésett, vele meg faragott poharak, valamennyi

bükkfából, sárgállt vájt öblük szőke viasszal;

csöpp kis idő: s melegen küldött neki étket a tűzhely,

végül a nem nagy időn át vénült bor jön utána,

s második asztalnak mindez hamar ad helyet aztán:

ott a dió, füge, ott az aszalt datolyák meg a szilva,

majd remekillatu alma kerül kereköblü kosárba,

s bíborosult vessző leszedett friss fürtje, a szőlő.

Ott közepütt, a fehér lépesméz; és ami legfőbb:

jóakaró orcák, sose rest, sose szűkös igyekvés.

Közben a kancsóról látják, hogy megtelik újra

mindig, amint kiürül, s hogy a bor megemelkedik önként,

megrémülnek, a furcsa csodán, tenyerét fölemelve

Baucis anyó könyörög s vele félénk férje Philemon,

rögtönzött kicsiny étkeikért a bocsánatuk esdve.

Volt egy lúdjuk, a kis kunyhó őrzője, egyetlen,

ezt a lakók le akarták vágni az égilakóknak;

fürge a lúd, repdes, fárasztja a két öregembert,

játssza ki őket igen hosszan, s fut az égilakókhoz

végül is oltalomért: mire ők tiltják leölését.

»Égből érkeztünk, bűnhődni fog itt a sok ádáz

szomszéd, érdeme díjában; de ti«, szólnak, »a vészből

megmenekültök, igen; de ki kell most lépnetek innen,

s nyomdokaink kísérve, a hegy meredek tetejére

mennetek!« Így is tesz mindkettő, botra hajolva

lépdelnek föl a domb derekán igyekezve a vének.

Annyira voltak csak, mint nyíl tud szállni, a csúcstól,

s vissza amint néznek, látják, hogy lent az egész táj

mélyre, mocsárba merült, csak az ő kicsiny otthonuk áll még;

sírnak a szomszédok sorsán, s ámulnak az aggok;

s ím az a kettőjüknek is oly kicsi ócska lakocska

templommá válik: cölöp állott, most csupa oszlop,

sárgul a zsupp, s a tető tündöklik sárga arannyal,

díszes az ajtófél, márványból rakva a padlat.

Saturnus fia most szeliden megkérdezi tőlük:

»Mondd, te igazságos vénember s hű felesége

ennek a jó férjnek, mire vágytok?« Csak keveset szól

Baucisszal, s közösen vele már ezt kéri Philemon:

»Itt mi a papjaitok, szentélyetek őrei légyünk,

s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt,

egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját

én feleségemnek, ne temessen el ő soha engem.«

Teljesedik vágyuk: hív őrei voltak a szentelt

helynek, míg éltek; s mikor őket az aggkor, az évek

megtörték, s mikor épp ama lépcsőn állva, az elmúlt

dolgokról szóltak, hát Baucis látja: Philemon

lombosodik, s Baucist leveledzeni látja Philemon.

Már mindkettőnek kezdett arcára a lombcsúcs

nőni, mikor míg még lehetett, »Isten veled, édes

hitvesem!« ezt mondták, egyszerre, s az ágak is ekkor

és egyszerre belepték ajkuk: a thynosi tájon

azt az iker két fát a lakos mutogatja ma is még.

Ezt szavanemjátszó sok vén (nem volt oka csalni)

mondta el énnekem; magam is láttam koszorúkat

függni az ágakon ott, s szóltam, magam is, koszorúzva:

»Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!«"

(Fordította: Devecseri Gábor)

Forrás: Ovidius, Átváltozások (MEK)

Kép: Rembrandt, Philemon et Baucis

Publius Ovidius Naso, Metamorphoses, 8, 611-724

Philemon et Baucis

Amnis ab his tacuit. factum mirabile cunctos 

moverat: inridet credentes, utque deorum 

spretor erat mentisque ferox, Ixione natus 

„ficta refers nimiumque putas, Acheloe, potentes

esse deos,” dixit „si dant adimuntque figuras.” 

Obstipuere omnes nec talia dicta probarunt, 

ante omnesque Lelex animo maturus et aevo, 

sic ait: „inmensa est finemque potentia caeli 

non habet, et quicquid superi voluere, peractum est,

quoque minus dubites, tiliae contermina quercus 

collibus est Phrygiis, modico circumdata muro: 

ipse locum vidi; nam me Pelopeia Pittheus 

misit in arva suo quondam regnata parenti. 

Haud procul hinc stagnum est, tellus habitabilis olim,

nunc celebres mergis fulicisque palustribus undae; 

Iuppiter huc specie mortali cumque parente 

venit Atlantiades positis caducifer alis. 

Mille domos adiere locum requiemque petentes, 

mille domos clausere serae; tamen una recepit,

parva quidem, stipulis et canna tecta palustri, 

sed pia Baucis anus parilique aetate Philemon 

illa sunt annis iuncti iuvenalibus, illa 

consenuere casa paupertatemque fatendo 

effecere levem nec iniqua mente ferendo;

nec refert, dominos illic famulosne requiras: 

tota domus duo sunt, idem parentque iubentque. 

Ergo ubi caelicolae parvos tetigere penates 

summissoque humiles intrarunt vertice postes, 

membra senex posito iussit relevare sedili;

cui superiniecit textum rude sedula Baucis 

inque foco tepidum cinerem dimovit et ignes 

suscitat hesternos foliisque et cortice sicco 

nutrit et ad flammas anima producit anili 

multifidasque faces ramaliaque arida tecto

detulit et minuit parvoque admovit aeno, 

quodque suus coniunx riguo conlegerat horto, 

truncat holus foliis; furca levat illa bicorni 

sordida terga suis nigro pendentia tigno, 

servatoque diu resecat de tergore partem

exiguam sectamque domat ferventibus undis. 

Interea medias fallunt sermonibus horas 

sentirique moram prohibent. erat alveus illic

fagineus, curva clavo suspensus ab ansa:

is tepidis inpletur aquis artusque fovendos

accipit. in medio torus est de mollibus ulvis 

inpositus lecto sponda pedibusque salignis. 

vestibus hunc velant, quas non nisi tempore festo 

sternere consuerant: sed et haec vilisque vetusque 

vestis erat, lecto non indignanda saligno.

Accubuere dei. Mensam succincta tremensque 

ponit anus, mensae sed erat pes tertius inpar: 

testa parem fecit; quae postquam subdita clivum 

sustulit, aequatam mentae tersere virentes. 

Ponitur hic bicolor sincerae baca Minervae

conditaque in liquida corna autumnalia faece 

intibaque et radix et lactis massa coacti 

ovaque non acri leviter versata favilla, 

omnia fictilibus. post haec caelatus eodem 

sistitur argento crater fabricataque fago

pocula, qua cava sunt, flaventibus inlita ceris; 

parva mora est, epulasque foci misere calentes, 

nec longae rursus referuntur vina senectae 

dantque locum mensis paulum seducta secundis: 

hic nux, hic mixta est rugosis carica palmis

prunaque et in patulis redolentia mala canistris 

et de purpureis conlectae vitibus uvae, 

candidus in medio favus est; super omnia vultus 

accessere boni nec iners pauperque voluntas. 

Interea totiens haustum cratera repleri

sponte sua per seque vident succrescere vina: 

attoniti novitate pavent manibusque supinis 

concipiunt Baucisque preces timidusque Philemon 

et veniam dapibus nullisque paratibus orant. 

unicus anser erat, minimae custodia villae:

quem dis hospitibus domini mactare parabant; 

ille celer penna tardos aetate fatigat 

eluditque diu tandemque est visus ad ipsos 

confugisse deos: superi vetuere necari 

„di”que „sumus, meritasque luet vicinia poenas

inpia” dixerunt; „vobis inmunibus huius 

esse mali dabitur. modo vestra relinquite tecta 

ac nostros comitate gradus et in ardua montis 

ite simul!” parent et dis praeeuntibus ambo

membra levant baculis tardique senilibus annis

nituntur longo vestigia ponere clivo.

Tantum aberant summo, quantum semel ire sagitta 

missa potest: flexere oculos et inhospita tecta

mersa vident quaeruntque ubi sint pia culmina villae: 

sola loco stabat, quae dis fuit hospita magnis. 

dumque ea mirantur, dum deflent fata suorum, 

illa vetus, dominis etiam casa parva duobus

vertitur in templum (furcas subiere columnae, 

stramina flavescunt), aurataque tecta videntur, 

caelataeque fores, adopertaque marmore tellus. 

talia tum placido Saturnius edidit ore: 

„dicite, iuste senex et femina coniuge iusto

digna, quid optetis!” cum Baucide pauca locutus 

iudicium superis aperit commune Philemon: 

„esse sacerdotes delubraque vestra tueri 

poscimus, et quoniam concordes egimus annos, 

auferat hora duos eadem, nec coniugis umquam

busta meae videam, neu sim tumulandus ab illa.” 

Vota fides sequitur: templi tutela fuere, 

donec vita data est; annis aevoque soluti 

ante gradus sacros cum starent forte locique 

narrarent casus, frondere Philemona Baucis,

Baucida conspexit senior frondere Philemon. 

Iamque super geminos crescente cacumine vultus 

mutua, dum licuit, reddebant dicta „vale” que 

„o coniunx” dixere simul, simul abdita texit 

ora frutex: ostendit adhuc Thyneius illic

incola de gemino vicinos corpore truncos. 

haec mihi non vani (neque erat, cur fallere vellent) 

narravere senes; equidem pendentia vidi 

serta super ramos ponensque recentia dixi 

„Cura deum di sint, et qui coluere, colantur.” ”

Fons: Ovidius, Metamorphoses (Biblotheca Augustana)